Wekwerth, Manfred: Változó színház - Korszerű színház 86. (Budapest, 1966)
A megfigyelés művészete
hangzanak el, mint "Ha Thiers békéjének kenyérize van, akkor jöhet!" vagy "Kenyér az kenyér". Csak a kormány eljárása, az ágyutolvajlás, tereli egy táborba az ellentmondó véleményeket: kormányellenes táborba. Az asszonyoknak - a katonák ellen folytatott akciójuk közben - kezükben a fehér kenyér. "Újra bebizonyosodik vélte Brecht és eltette a golyőstollát -, hogy mindig a dialektikus megoldás az elevenebb, a sokrétűbb, a naivabb. " Brecht szívesen használt efféle szentenciákat. Minden lében kanál emberek azért megpróbálkoznak vele, hogy ilyen mondatok egymásra sorakoztatásában rekonstruálják a brechti gondolkodásmód, helyesebben, gondolattermelés modelljét. Rá hivatkoznak, ha szentenciák elpuffogtatásával vádolják őket. És valóban, mint egykor a pestis Londonban, félelmetesen terjed nálunk a szentenciák özöne. Egész színdarabokat töltenek meg velük; szinházi kritikusok elcsépelik őket, mint cséplőgép a búzát; az újság sokszor már csak egyetlen nagy megítélés és elitélés. Mennyivel nehezebb azonban megírnunk valamit, mint csupán megítélnünk. Brecht nagyonis gyakorlati célból használt szentenciákat. Konkrét anyag gazdagságát nyalábolta össze velük, hogy aztán bármikor ismét kezelhetővé tegye az anyagot. És ha felhasznált egy szentenciát, mint pálcikák a japán mikádójátékban, esett szét egy halom tapasztalat, adottság, tréfa, történet, ellentmondás. A szentenciákban való effajta jártassága lehetővé tette, hogy nagyvonalúan ugorjék egyik dologról a másikra. Szórakoztatta a gondolatok állhatatlansága. Szentenciái nem megállást eredményeztek, hanem gyorsuló mozgást, nem pontot raktak a mondat végére, hanem kettőspontot. Egyébként is bosszantotta, ha azzal érveltek ellene, hogy előző nap ugyanarról a dologról az volt a véleménye: "Abszolút I"; megtagadta, mert valótlanná vált. Brecht, mint senki más, épitő munkamódszerré emelte a "Be a krumpliba, ki a krumpliból!" mondást. Szövegkönyveinkbe bevezettük a 3. jelenet változtatásait. Brecht kihasználta az alkalmat, boldog volt, hogy nyomon követhet egy gondolatot: "A mi játékmódunkba nem létezik tisztán elméleti bevezetés. Jó lenne, ha a dialektikus játékmód eleven példáit is közreadnék, gondolok a Krétakör előadásunkról készült szokatlanul szép fényképekre. Fel tudnák jegyezni? Kifejtette a tervet, hogyan lehetne kiadni mintegy húsz, legszebb képből összeállított és képaláírásokkal ellátott sorozatot. A képaláírások az ő Brueghel -leírásainak a jellegét viselnék, költői formában mutatva meg az ellentmondásokat. Az effélének, esztétikai varázsa mellett, nevelő értéke is van a színész számára. Ha már a Krétakörnél tartottunk, ismét ki akartuk használni az alkalmat. A londoni vendégjáték szempontjából gondot okozott nekünk a Krétakör és a Kurázsi tempója. A stopperóra eredményei, nagy húzások ellenére is, aggasztóak voltak. És ott volt a Metro, meg az angolok félelme a német művészet időbeli túlzásaitól, meg az idegen nyelv. Néhány sornyi Útmutatást kértünk a színészek számára. Brecht leült az Írógép mögé és gyorsan lekopogott egy kis levélkét: A londoni vendégjátékhoz. Miközben kihúzta a gépből, felolvasta az Írást. Ennek a mondatnak a "gesztusa" maradt meg bennem: "Másodszor, régi félelem Angliában, hogy a német művészet (irodalom, festészet, zene) rettenetesen súlyos, lassú, körülményes és ’gyalogjárós’. "- 19 -V
