Wekwerth, Manfred: Változó színház - Korszerű színház 86. (Budapest, 1966)
A megfigyelés művészete
Igazi kérdés volt: Brecht kifejlesztette az elfelejtés művészetét, anynyira idegenként viseltetett az ismerttel szemben, hogy az számára minduntalan, újra és újra meglepetést tudott okozni. Március 18-án, reggel öt órakor, asszonyok állnak sort egy pékmUhely előtt. Bizalmatlanul fogadják, hogy a kormány, meglepetésszerűen, fehér kenyeret oszt a népnek. A kenyér már a kezükben, amikor felfedezik, hogy sor - katonák akarják ellopni az 6' ágyújukat. Hajszál htján párharcra kerül sor a nemzeti gárdista François és sorkatona öccse, Philippe között. Mme Cabet tiltakozása megakadályozza a párharcot és az asszonyok fraternizálásra csábítják a sorkatonákat. Az ágyú meg van mentve. Nemzeti gárdisták, az aszszonyok, a sorkatonák együttesen hozzák a fegyvert a városháza elé: itt a forradalom. A 4. jelenet a Központi Bizottságot mutatja be, megalakulása pilla - natában... Úgy tetszett, hogy hallgatónkat kielégítettük, már oda sem hallgatott. Még mindig Monsieur Thiers eljárásán csodálkozott: eszelős gondolat a kormánytól, hogy titokban egy egész városnegyedből ki akarja lopni az ágyukat! Az ilyesmi nem maradhat büntetlenül az előadásban, a történést el kell idegeníteni. Például, a közeledő katonákat nem annyira katonákként, mint inkább csirkefogókként lehetne bemutatni. A felbujtó, aki először lép a színre, a sarok felé kémlelhetne, és a cimboráit széles némafilm-mozdulatokkal hívhatná a helyszínre. A súlyosan felfegyverzett haderő lábujjhegyen, komikusán és ugyanakkor gonoszul követhetné az első katonát. Amikor a nevetéstől szóhoz jutottunk, Brecht azt javasolta, adjunk valamit ebből a nevetésből az ágyútólvajokat elcsípő asszonyoknak is: végtére proletárasszonyok, és helyére tudták rakni Monsieur Thiers olvasókönyvekben dicsőített ravaszságát.Emellett persze meg kell mutatni a szituáció veszélyességét is. Brecht lustán nyújtózott el kosárfonatu nyugszékében: mindig bámulatba ejti, milyen gyorsan megszegik a hüségesküt, még a legharcedzettebb katonák is, ha asszonyok közelébe kerülnek. Inkább csak azért, hogy a fenyegető szökési kísérletet megakadályozzuk, vetettünk fel egy kérdést (Azdak: "...és semmi sem lehet csábítóbb a kérdésnél"): Teljes-e a jelenet, ha a sorbaállő asszonyok a kormány fehér kenyerét csak politikai fehérkenyérnek tekintik és nem tekintik legalább éhségük csillapítására szolgáló eszköznek is? Brecht rosszkedvűén figyel fel. Vajon jő-e, Ütöttük tovább a vasat, hogy az asszonyok "önmagukban véve" bizalmatlanok a kormány minden kenyerével szemben. A jelenet aztán csupán egyetlen ismeretes bizalmatlanságot igazol: valóban, Thiers csak azért adja a fehér kenyeret, hogy közben ellophassák az ágyukat. Nem lenne-e teljesebb ebben az esetben a dialektikus "nem - hanem" - provokáltunk tovább, A válasz : adjunk egy szövegkönyvet. Brecht letette a szemüvegét és fintorogva tanulmányozta a szöveget. Elővette a golyőstollát, belefirkált néhány mondatot, gyors húzásokat eszközölt. Aztán visszaadta a szövegkönyvet, és megjegyezte, hogy talán igy menne. A beavatkozás következtében, teljesen újszerű lett a jelenet lefolyása. A sorbaállő asszonyok először most is bizalmatlanul beszélnek a kormány fehér kenyeréről. De a tanítónő Geneviève, a "politizáló nő", éles érveivel felbőszíti az asszonyok egy részét és olyan vélemények- 18 -
