Felsenstein, Walter: Az új zenés színjáték - Korszerű színház 85. (Budapest, 1966)

I. Felsenstein zenés színháza

Felsenateint A nagy színházi élmény iránti készség minden bizonnyal nagyobb és elterjedtebb, mint a rá való igényigényünk csak arra lebst, aalt ismerünk.

Melchinger: Ha megkérdezzük, miért van egyáltalán színház a világon, akkor - Huizingával1^* együtt - eljutunk oda, hogy azt, amit ön "készség"-nek nevez, az emberi természet egyik alapösztönének tekintsük: a játék és a játékban való részvétel ösztönének, amely két dolog eredetileg azonos volt és alapjában véve ma is az, mert a színházi élményre való készség éppen abban fejeződik ki, hogy az ember, aki eljátszat magának valamit, maga is együtt akar játszani. Mindenesetre csak ilyen módon jön létre az ön kívánságának megfelelő színházi élmény. De ha a homo ludensnek ebből az elemi erejű kedvteléséből indulunk ki, akkor vajon az, amit az ön színháza az embereknek nyújt, nem egy már kulturáltabb formája-e a színházi élménynek?

Felsenstein; Mennyiben?

Melchinger: Amennyiben a játékkedv az első fokozat, mig maga a dráma csak egy második fokon alakul ki.

Felsenstein: Vajon az, amit játszunk, vagy amit eljátszatunk magunknak, nincs-e mindig, valami módon valamilyen cselekménnyel kapcsolatbem? És ezért, ha mégoly primitiv is, lényegében nem drámai? Ez a kérdés azért olyan fontos számomra, mert megválaszolásától függ tételem helyessége vagy helytelensége; hogy tudniillik a színházban éppoly kevéssé létezik a lirai - opera lyrica, vagy akárhogy is nevezik -, mint az állítólagos epikus fogalma. Minden vagy drámai vagy semmi. Nem szinház.

Melchinger: A színházban az ugrás a játékból a cselekményre történelmi jelenség: az utóbbi válfaj csak a görögök óta létezik.

Felsenstein: Egy példa és egy kérdés: egy négyéves gyermek levesz az asztalról egy teritőt, magára aggatja, fazékfe-