Felsenstein, Walter: Az új zenés színjáték - Korszerű színház 85. (Budapest, 1966)

I. Felsenstein zenés színháza

ha nyolcadokban képes "megcsinálni". Ez a belső tempó. Ha aztán ennek megfelelően játszik, vagyis bokrot keres, ahol elbújhat, akkor a nyolcadoknak érezhetőknek kell lenniök. Há. "negyedekben" néz körül, félbeszakítom.

Semmiképpen sem arról van szó, hogy a hangjegyeket vagy magát a ritmust szinészileg láthatóvá tegyük. Ha az énekes egyszer megértette és magáévá tette a belső tempót, akkor a színészi rész önként adódik; akkor az énekes nem másolja a zenét, hanem úgy eltelik vele, hogy nyolcadokban mozog.

Ha megkíséreljük, hogy egy jelenet tartalmát ilyen segédeszközökkel és gyakorlatokkal, vagy más alkalommal esetleg egészen egyszerű realisztikus hasonlatokkal elsajátítsuk, úgy mindig ugyanarra az eredményre jutunk: a zenének. mind a zenekarban, mind az énekben, minden másodpercben kötelező erejűnek kell lennie számunkra. Énekelni az adott részt igy nem lehet; nem is szabad. De ismerni kell. Tisztában kell lennünk igazságával. Mozartnál, nemcsak a Varázsfuvolában. hanem a Figaróban és a Don Jüanban is, minden taktus és minden hang igazság. Sőt, ki merem mondani: program. Tudom, hogy egyes zenekritikusok nem írják ezt alá; számukra mindez szép hangzat és ritmus; kellemetlenül érinti őket, ha konkretizálják. Engem is kellemetlenül érint, ha szinészileg olyan esetlenül konkretizálják, hogy engem, mint nézőt ostobának néznek; de konkretizálni kell, mert a zeneszerző is konkretizálta.

Talán azt vetik majd ellen: mit jelentenek akkor a strófikus ismétlések a számokban? Természetesen a számot mint számot kell visszaadni, sőt: mint egyedi számot, úgy kell beiktatni a huszonöt számból álló egészbe, hogy beleülő legyen. Attól, amit a zene követel,sohasem tudok szabadulni. A zenei forma minden önkényes értelmezése önmagánál fogva tilos. De minden más is önmagánál fogva tilos. Dramaturgiai szemszögből nézve, állítom, hogy nincs ismétlés. Ami zeneileg, formálisan, ismétlésnek látszik, az a- 47 -i

i