Felsenstein, Walter: Az új zenés színjáték - Korszerű színház 85. (Budapest, 1966)

I. Felsenstein zenés színháza

meséssel segíthetek magamon. Itt azonban arról van szó, hogy egy pontosan lerögzített partitúrát úgy érezzék át, mintha én magam írtam volna.

Az énekesnél, akinek Taminót kell alakítania, a képáriával kezdtem, mert ez a mérce. Ha azonban az első próbák során bebizonyította, hogy - mint mondani szoktuk - "megcsinálja" ezt az áriát, akkor ragaszkodom hozzá, hogy most már'időrendben menjünk tovább. A dráma csak úgy jöhet létre, ha a szerep fejlődéséből bontakozik ki. Ezért hát most vissza a kezdethezI Az pedig, az isten tudja, nem gyerekjáték. Miért ájul el Tamino? A bátor fiatalember, a legjobb vadász! Minden nyilát ellőtte. Kizárt dolog, hogy ne talált volna. Bátor fiú, sportember, de most valami szörnyűség történik vele: a kigyó sebezhetetlen. Ez úgy megigézi, hogy nem tud tőle szabadulni. Menekülni akar és ugyanakkor fogva tartja a szörnyeteg bűvölete. Ifjúi harcvágyát valami megfoghatatlan dolog bénitja meg. Ennek a belső folyamatnak a végösszege - s ezt a folyamatot Mozart pontosan megirta - tulerőltetéshez vezet, amely vértelenséget idéz elő és megmagyarázza az ájulást.

Ha valaki ezt a kezdetet jól játssza, akkor az egész szerepben nincs már több probléma. Elsősorban itt mutatkozik meg az, amit belső tempónak nevezek. Egy énekes munkájában döntő, hogy érzi és megérti-e a mü metrikus tempóját. Metrikus tempón egy zenei mondat, egy taktus belső felosztását értem az ebben a taktusban szereplő legkisebb hangjegyértók érzelmi, lelki visszaadásának értelmében. Vegyük csak ezt a kezdetet»

/A függöny felmegy/

TAMINO /egy kigyótól üldöztetve elősiet/»

A kigyó! A kigyó!

A sarkamban van már!

Ha kiválóan tehetséges énekesem van, akkor ezt tizenhatodokban énekeltetem. De azzal is meg vagyok már elégedve,- 46 -