Adamov, Arthur: Túl az abszurd színházon - Korszerű színház 84. (Budapest, 1966)

1. Bevezetés az író drámáinak második kötetéhez

valamilyen bennem élő, reális, mély félelemnek, ha az Apa alakján és különféle metamorfózisain keresztül felismerhettem volna valamilyen apát, a saját apámat,és ez a felismerés rémülettel töltött volna el. Azonban a Parancsnok és a Prédikátor megintcsak mesterségesen konstruált alakok és ezért Henri nem retteghetett reálisan és következésképpen nem is létezhetett reálisan. Ugyanez vonatkozik egyébként Lucile-re, az Adjutánsra stb., mivel egyikük sem érzi az apai tekintély borzalmasságát. Csak Mathildeból, a szegény lányból, aki elveszti harisnyáját, válhatnék igazi drámai alak, ha átkerülne egy olyan darabba, amelynek alakjaiban hinni lehetne.

Még néhány szót a Menetirányról. Azt mondottam, hogy ez a darab csak visszamaradt része a Nag,y és a kis hadgyakorlatnak. íme egy példa: igaz, itt nem a forradalmárok buktatják meg a forradalmat, hanem a régi tekintély, az Apáké. Az elgondolás még védhető is volna; de ehhez az kellene, hogy a néző hihessen ebben az elvetélt forradalomban, márpedig Georges és Albert megjelenései aligha teszik azt meggyőzővé.

A Menetirány oly kevéssé volt kedvemre, hogy irás közben egy időre odahagytam és nekifogtam a Taranne professzornak. A Taranne professzor nagy esemény volt számomra, mert most fordult elő először,hogy egyszerűen csak rögzítettem egy álmot,nem igyekeztem általános értelemmel felruházni, nem akartam semmit bebizonyítani, nem akartam az álomban valószinüleg benne rejlő igazoláshoz intellektuális igazolást társitani. Mindaz, ami a darabban a professzorral történik, az álomban velem történt meg, azzal a különbséggel, hogy amikor "tiszteletre méltó" voltomat be akartam bizonyítani, nem azt kiáltottam, hogy "Én vagyok Taranne professzor", hanem azt,hogy "Én vagyok a Paródia szerzője!" A hatás egyébként semmivel sem volt fényesebb.- 13 -T

I