Adamov, Arthur: Túl az abszurd színházon - Korszerű színház 84. (Budapest, 1966)

1. Bevezetés az író drámáinak második kötetéhez

Amikor ma a Paródiát újra elolvasom - és most nem említem a minden első darabbal szükségképp együtt járó szerkesztési hibákat -, úgy érzem, hogy a munkát túlontúl megkönnyitettem magamnak. Madártávlatból néztem a világot és ily módon szinte egymással felcserélhető, önmagokhoz mindig hasonló alakokat,egyszóval bábfigurákat teremthettem. Azt hittem, hogy nagyonis reális részletekből, jól ismert beszélgetésekből indulok ki, pedig kiindulópontom valójában egy általános és ráadásul számomra igen előnyös eszme volt: tudniillik az, hogy minden emberi sors egyenértékű, s mind az élet megtagadása /N./, mind annak naiv és kedélyes elfogadása /a Hivatalnok/ egyaránt és ugyanazokon az utakon az elkerülhetetlen bukásba, a teljes pusztulásba torkollik. Ma már tudom, hogy az effajta párhuzamosság valótlan és következésképp nem színpadra való. A frappáns kép nem szükségszerűen drámai is.

Mindamellett a Paródia számomra nemcsak önigazolási kísérletet jelentett /''Hiába vagyok olyan,mint N., ugyanúgy járok majd, mind a Hivatalnok"/, hanem a lázadás aktusát is. Én, aki a Színház és visszáján nevelkedtem, és aki,mindenek előtt, megundorodtam az úgynevezett pszichológiai drámáktól, amelyekkel valamennyi színpad teli volt és van ma is zsúfolva, ki akartam fejezni tiltakozásomat. Bár egészen más területen, de bosszút is akartam állni; Lili lehetővé tette számomra ezt a bosszút. És valóban: e naiv lázadásnak és dühnek köszönhető, hogy a Paródiában mégiscsak leírtam néhány ma is megindító mondatot.

Miután a Paródiában hitem szerint egy csapásra megoldottam az emberiség egész sorsának ábrázolását, de változatlanul a színpad számára akartam dolgozni, el kellett

q

határoznom, hogy az Invázióbany* immár nem általános, hanem különös témáihoz nyúlok majd. A keret többé nem maga a világ lesz, hanem egy szoba, az alakok többé nem típusok, hanem emberek. Csakhogy az egyazon szobába gyűjtött- y -