Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A dráma lényegéről

meghatározottságon belül azonban meg kell őrizni a teljes elevenséget és gazdagságot, úgy, hogy az egyén teret találjon rá, hogy több oldal felé fordulhasson, hogy változatos helyzetekbe léphessen és hogy sokféle megnyilvánulásban bontakoztassa ki önmagában kialakított lelke gazdagságát.

Nem véletlen, hogy ezek a kérdések a Sickingen-vitában is figyelemre méltó szerepet játszottak és a már ismételten emlitett vita Marx, Engels és Lassalle között, ebben a vonatkozásban is, Hegel, csirájábn helyes, nézeteinek konkretizálására és kiegészítésére szolgálhat.

Marx, a lassallei ábrázolásban, többek között a „jellegzetest" hiányolja a „jellemekben", és legjelentősebb hibaként azt rója fel, hogy Lassalle „az egyéneket a korszellem puszta szócsöveivé változtatta",hogy a „shakespeareizálás"-sal összevetve, „schillerizál". Marx továbbá „az egyének önmaguk fölötti túlzott elmélkedését" hibáztatja; Hutten például „túlságosan is puszta képviselője a lelkesedésnek, ami unalmas" és maga Sickingen, ugyancsak túlságosan elvont drámai hős. Különösen ez a szinpadi alak, mondja Marx, „minden személyes számitá tói független öszszeütközésben" szenved és ez nem jelent mást, mint hogy Lassalle nem ügyelt az összeütközés és jellem már többször emlitett egységére, a meghatározott történelmi összeütközés és a meghatározott, jellemzően szubjektív magatartás szerves egybeesésére.

A drámai jellemrajzolás azon múlik, hogy az összeütközésre irányuló kizárólagos koncentrálás feltételezte, szükségszerű leszükités és meghatározottság ellenére, megtaláljuk-e a meghatározott összeütközés keretein belül a jellemvonások gazdagságát, sokrétűségét és sokoldalúságát.

Ebben rejlik a drámai emberábrázolás sajátossága és ugyanakkor a nehézsége is.

Érthető, hogy a drámaelméleti szakemberek nagy figyelemmel kisérték a drámai jellemrajzolásnak ezeket a- 98 -