Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A dráma lényegéről

A drámai jellemrajzolás sajátosságai

Aligha kell különösebben hangsúlyoznunk a jellemábrázolás jelentőségét az irodalmi alkotás szempontjából általában. Minden időben foglalkoztak, irodalomelméletben és irodalomgyakorlatban ezzel a különleges problémával, és Arisztotelész, Diderot, Lessing, Goethe és Schiller például fontos adalékokkal járultak hozzá a speciális drámai emberábrázolás problémájához.

Itt csak néhány pontját emeljük ki ennek a drámai sajátosságnak, szoros kapcsolatban az eddig elmondottakkal.

Hegel találóan vázolta fel Esztétikájában a „totális", átfogó és mindenoldalú jellemábrázolás iránti követelményeket. Ugyanakkor azonban azt is mondja, hogy az efféle totális jellemek ábrázolására, mindenekelőtt, az epikus irodalom alkalmas, kevésbé alkalmas rá a dráma és a lira. Erre okként azt hozza fel, hogy a drámai jelle» szempontjából a cselekmény, különösen konfliktusában és reakciójában, a színpadi alak leszűkítését éB meghatározottságát igényli. A drámai hősök ezért, legnagyobbrészt, önmagukb an véve egyszerűbbek, mint az epikus hősök. A szorosabb meghatározottság a különleges pátosz utján jön létre, ez a pátosz lényeges és szembeszökő jellemvonássá alakul és éppen meghatározott célokhoz, döntésekhez és cselekvésekhez vezet, ahogy ez a dráma lényegének megfelel. Ha azonban a leszűkítést odáig viszik, mondja tovább Hegel, hogy az egyén valamely meghatározott pátosz, mint szerelem, becsület stb. puszta, önmagában absztrakt formájává üresedik, úgy ezzel elvész minden elevenség és szubjektivitás , és az ábrázolás, ilyen irányban gyakran válik csupasszá és szegénnyé, ez az eset áll fenn például a franciáknál. Ezért, jóllehet a jellem sajátosságában meg kell jelennie a fő oldalnak, mint uralkodó oldalnak, a- 97 -