Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)
A dráma lényegéről
3. Valóban, elmélete további fejtegetésében, Lukács nem kerüli el az effajta külsőségéé sematizmust. Különösen kifejezésre jut ez a/ a drámai ábrázolásnak állítólag alapját képező, különleges élettényekről szóló elméletében; és b/ a „mozgás totalitása" hegeli rendszerének abszolutizálásában, amely legjobb esetben is, az úgynevezett „klasszikus" dráma szempontjából érvényes egyedüli és „örök" mértékként - jóllehet abban az időben, amikor Lukács ezt az elméletet felállította, már ismeretes volt egy sor más, nem a totális mozgásra törekedő, nem kevésbé zseniális jellegű „rendszer" /igy például Brecht „epikus színháza"!/. Ha a dráma művészileg ábrázolt társadalmi-történelmi konfliktusfajta, ha csak az életben kiélezetten ellentmondásos helyzetek fellépte és ezek egyéni tudatosulása után nyer lehetőséget, akkor kézzelfogható a dráma és a forradalmi korok közötti összefüggés is. Lukács aztán helyesen rá is mutat erre, a drámai összeütközés és társadalmi átalakulás között lévő összefüggésre, közben ugyanakkor hangsúlyozza, nem megengedett, hogy ezért a drámai formát, mechanikus merevséggel, a nagy történelmi forradalmakra korlátozzuk. A valódi drámai összeütközés, természetesen, nagy társadalmi forradalom emberi-morális vonásait fogja össze, de éppen, mert az ábrázolás az emberileg lényegesre irányul, a konkrét konfliktusnak korántsem kell a maga közvetlen megjelenési módjában, feltétlenül valamely alapját képező átalakulást kinyilvánítania. Ez csupán az összeütközés általános talaját képezi, ennek az alapnak, igen bonyolult és közvetett lehet a kapcsolata az összeütközés konkrét formájával. Ezzel összefüggésben kezd Lukács az „élet tényeiről" beszélni, amelyek művészi visszatükrözése, szükségszerűen, drámai forma alkotásához vezet. A legkevésbé sem szándék- 89 -
