Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A dráma lényegéről

szik, ahogy mondja, akárcsak megközelítően is kimeríteni ezt a problémát, majd példaként négy ilyen élettényt nevez meg - Gozzi harminchat, ugyancsak az életből meritett drámai alaphelyzetet ismert. *

Ez az összehasonlítás helytelennek tűnhet: végülis azonban, minden ilyen beosztásra irányuló kisérlet kevéssé hasznos sematizmusra vezet. Alapjában véve Lukácsnak ez az élettény-elmélete nagyon hasonlít a dráma konvencionális, normativ, történelemelőtti és nem dialektikus felfogásához és a forma és tartalom kettőségének a nézetéhez. A „mozgás totalitásának" Lukács abszolutizálta hegeli rendszere a módosított, megfelelő örök formát kinálja, erre a formára való tekintettel ki kell választani valamely, már az életben „drámai" anyagot, hogy ily módon elérhessük a „nagy" és valódi dráma eszményét. Minden, ami ettől eltér, megengedhetetlenül „regényesitett", drámaiatlan, epikus, dekadens stb. vonásokat hord magában.

Efféle vártáról szemlélve, például Galilei élete, a Vörös Hadsereg első szervezett egységeinek a kiképzése, vagy a villamositásért folytatott harc a Szovjetunióban, természetesen, nem jelentenek témákat /élettényeket/ a drámai ábrázolás szempontjából, Brecht, Visnyevszkij és Pagogyia megfelelő müveinek „drámaiatlan" formái igazolják ezt.

Nem véletlenül beszélt Lukács, ilyen szempontból, a „téma kedvezőtlenségéről".

Pontosan véve, ez a lukácsi abszolutizálás ellentmond magának a történelmileg megalapozott, hegeli rendszernek is.

Mint már említettük, Lukács, a shakespearei és a szophoklészi dráma közötti formakülönbség alapját abban látta, hogy mindkét drámairó azonos szerkesztési elvek alapján járt el; Szophoklész csupán a társadalmi fejlődés történelmileg relative egyszerűbb állapotát vette figyelembe, Shakespeare pedig a megfelelően megváltozott, bo- 90 -