Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A dráma lényegéről

1. Ez az elmélet csupán és kizárólag, tisztán irodalmi mértékek alapján értékel. Ha azonban a dráma, irodalmi műfajként szemlélve, már visszatükrözi - a nevezett korlátozások figyelembevételével is - a valóság teljes totalitását, akkor a szinpadmüvészet számára valóban csak a sematíkus-reprodukáló előadás marad, illetve, egyáltalán kérdésesnek és értelmetlennek tűnik a dráma összekapcsolása a színpaddal.

Lukács kevéssé tisztelettudóan is beszél a színházról és a „szinészkedésről" - és ennek megfelelően, konzekvensen és teljesen elutasítja a „színház öntorvényüségérő1 szóló elméletet".

2. Ez az elmélet nemcsak hogy színpadi eszköznek nem tekinti a drámát, de összességnek, műfajnak sem; inkább egyes „nagy" drámák szempontjából követeli a totalitás ábrázolását.

Ezek a mértékek azonban a világ összdrámairodalmában alig egy tucat miinek felelnek meg. A túlnyomórészt, „totális" ábrázolás hiányában, kiejtik az esztétikai értékelésből, illetve csekélyértékünek Ítélik.^* A zenés drámának például ebben a rendszerben éppoly ke őssé nyílik tér és éppoly kevéssé van rá szükség, mint az összes beszélt drámák többségére, hiszen néhány „nagy" mű kimerítően ábrázolta a megfelelő „totalitást". A hegeli rendszer lukácsi fejtegetése alapján, minden történelmi-társadalmi fejlődési fok számára, mindenkor csak egyetlen, a megfelelő totalitást megragadó drámai mű létezhet; minden más csupán a kezdeteknél megragadt kísérlet vagy semmi, jóllehet Lukács többször beszél ennek a rendszernek a „sokrétűségéről" és „formagazdagságáról".

Ennek a nézetnek, szükségszerűen, a történelmi-társadalmi fejlődés, a fejlődés összeütköző ellentmondásossága és a dráma utján történő művészi visszatükröződés, sematikusan-formálisan felosztó szemléletéhez kell vezetnie.- 88 -