Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

Bevezetés

az alkalmazás ismét gyakran önkényes és sokszor kevéssé szakavatott.

Végül a szó szoros értelmében vett „dráma" alatt pontosan meghatározott színpadi műfajt értenek, úgy, ahogy az körülbelül az európai reneszánsz korában kialakult, és példamutatóan az Erzsébet-kori Angliában, a francia klaszszicizmus korában és a német klasszikus drámában virágzott. Ebben az értelemben nem nevezhetnők minden további nélkül „drámának'' például az antik görög tragédiát, az európai középkor egyházi játékait, a kelet-ázsiai színház játékformáit, Shakespeare históriáit, az „aranykor" spanyol színházának színdarabjait vagy a német Sturm und Drang színpadi alkotásait, hogy uj formákról - például az úgynevezett „epikus színházról" - ne is beszéljünk.

Kétségkívül, bizonyos fáradsággal kielégítő magyarázatot találnánk a megfelelő fogalom ilyen eltérő alkalmazási gyakorlatára. De mit nyernénk vele?

Vegyük csak az utolsó példát. Ennek a különleges színpadi műfajnak a jellemzésére a „klasszikus" dráma kifejezés honosodott meg. A „klasszikus" fogalma tartalmi jelentésének messzemenő félreismerése mellett, általában zárt, legtöbbször három vagy ötfelvonásos drámaforma bizonyos normáit értik alatta, amelyeknek mintegy Gustav Preytag ismert sémája felel meg /expozició - felfutó cselekmény - csúcspont - hanyatló cselekmény - megoldás/.

De megragadtuk-e ezzel a „drámaiság lényegét"?

Ha csak néhány, általában „klasszikusnak" elfogadott drámát figyelünk is meg formai-dramaturgiai struktúrájúk szemszögéből, már egykettőre olyan különbözőséget ismerünk fel, hogy ezen a téren is lehetetlennek látszik az önmagában vett „drámai" meghatározó és kötelező lényegi ismertető jeleinek a levezetése. Ilyen szempontból hasonlítsuk össze például Shakespeare Othellóját a Lear királlyal vagy a Troilus és Cressidával. Goethe Götz von Berllcbi npem iá-h vagy Egmontját a Stellával vagy a Clavigóval. Schiller Ha- 5 -