Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)
A színház művészete
fölöttébb felesleges személy. Ezek a szélsőségesen kivételes esetek még ódáiig is elvezettek, hogy a rendező munkáját a színházművészettel tették egyenlővé és magában a rendezőben látták a színházi műalkotás tulajdonképpeni megalkotóját. Bármennyire felelős is a rendező a drámának az előadásban történő egységes alkotói megtestesítéséért, az előadás minden esetben kollektiv teljesitmény. És ehhez a kollektívához tartoznak, sőt, első helyen tartoznak oda, a drámairó és a müve is. Aligha sikerülhetnék bárkinek is, büntetlenül rálépnie szinház és dráma, rendező és szerző, mint az előbbiek lényeges exponensei, viszonyának rendkívül bonyolult területére. Vagyis, bizonyára csak zseni lenne képes rá, hogy ebben a kérdésben, mindkét oldal követelményeinek eleget tegyen. Különleges szempontból összeállított, egész színháztörténetre lenne szükség ahhoz, hogy ennek a fontos területnek a teljes terjedelmét, még megközelítően is, megragadjuk. Különösen a kapitalista szinház korszakában éleződtek ki ezek a problémák, bővebben nem kifejthető, de tulajdonképpen adódó okok következtében, gondoljunk csak az ezzel összefüggő jogi kérdésekre /szerzői jog, drámaírók és színházak jogvédelme stb./ és szervezeti kérdésekre /szinpadi kiadók, drámaírói szövetségek, színpadi egyesületek stb./. Magától értetődik, hogy az idevonatkozó viszályok, amelyek a színháztörténet folyamán jóllehet érdekes, alapjában azonban kevéssé örvendetes jelenségekhez vezettek, végső fokon a színház és dráma természetellenes, mindazonáltal meglévő különválására vezethetők vissza. Mert világos, hogy a két elem szerves egysége esetében, különösen ott, ahol rendező és drámairó, színész és drámairó egy személyt, vagy kevésbé ideális esetben, egy egységet jelent, nehezen elképzelhetők a mindenkori elsőségért folytatott viták. Abszurdnak látszik a vita Shakespeare, a drámairó és Shakespeare, a rendező, Molière, a rendező és- 56 -