Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)
A színház művészete
A. szinházpolitikai és szinházadminiBztrációs jogi törvények; 5. a mü előadása, amely minden más megnevezett tényező figyelembevételével, a tulajdonképpeni szinházi műalkotást jelenti. A gyakorlati szinházi munkában, minden egyes terület - ezek a területek, szigorúan véve, még pontosabban tagolódnak lefelé - szabatosan körülhatárolt feladatokkal ellátott, meghatározott személyek felelősségi körébe tartozik. Ennek a munkának a keretén belül nem lehetséges, és különleges célját tekintve nem is szükséges, hogy kimerítően figyelembe vegyük a „színház" hatalmas összkomplexumát. A szinházi munkának csak két exponensét kell itt különösen kiemelnünk: rendezőt és drámairót, az ő kölcsönös kapcsolatukat kell még, a színház és a drámaköltészet már emlitett, alapvető viszonyának kiegészítésében megvilágítanunk. A színháztörténet folyamán éppen ezt a problémát szemlélték rendkívül eltérően, immár tekintélyes terjedelmet felmutató szakirodalom adja ennek beszédes tanúságát. Az összes színpadi eszközök értelmes, célnak megfelelő felhasználása annak érdekében, hogy az előadás valóban szinházi élményt nyújtson, tehát színpadi műalkotás megteremtése céljából - az egyes eszközökön úrrá levő erő egységes vezetése következtében történik. Ezt az - ideális esetben mindig csak egyetlen erőként tekinthető - erőt, prózai színházban a rendező személye jelenti. Zenés színháznál többnyire két vezető művészre oszlik: a karmesterre, aki a mindenkori szinpadraállitás és előadásai zenei részéért felelős, és a rendezőre, aki a színpadi rész felelőse. Ez utóbbi esetben elsőrendű követelmény a kétoldali szoros együttműködés, a kölcsönösen jó művészi és emberi egyetértés, csak igy érhető el a lehetőleg tökéletes művészi hatás; mindkettőjüknek azonos forrásból kell kiindulniuk, nevezetesen az előadandó zenés- 51 -
