Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A klasszikus dráma utáni korszak fejlődési tendenciái

lyekben ez az ellentmondás megjelenik, ahhoz, hogy egyáltalán megszülethessenek, ezt az ellentmondást ideiglenesen meg kellett már szüntetniük. Ez az ellentmondás igy egyszerre szűnik meg és marad fenn bennük, minthogy a tematikus szubjektum-objektum-szembenállás a drámai forma belsejében alapot kap ugyan, ez azonban indokolttá válik, tehát a maga részéről tematikus. Ezt az egyszersmind formai és tartalmi szubjektum-objektum-ellentétet azok az alaphelyzetek /epikus-téma/ jelentették, amelyek tematikailag feldiszitve, drámai jeleneteknek tűntek.

Csak ez a tematikus feldiszités teszi még lehetségessé, hogy külsőleg megőrizzük a drámai formát, de ez az egyenetlenség a müvek formanyelvében csakúgy, mint valamely színpadi alak vagy szituáció kettős - formai és tartalmi - felépitése, minduntalan a müvek kárára válik.

Ezért, eredménytelenek maradnak mindazok a törekvések, amelyeket ezen az ellentmondáson kivül fejtenek ki a drámai forma „megmentése" érdekében. Szondi például ezt a problémát Megmentési kísérletek cimü egyik fejezetében a naturalista drámán /Kisérlet a drámai cselekmény megmentésére/, a társalgási drámán /Kisérlet a drámai dialógus megmentésére/, az egyfelvonásoson /Kisérlet a drámai feszültség megmentésére/ és az exisztencialista drámán /Kisérlet a klasszikus drámai forma megmentésére, különösen a szűkösség kivételes helyzete által/ vizsgálja.

Végül azokat a formákat, amelyekben az ellentmondás az epikus tematika és a drámai forma között a belső epika formává alakulása következtében oldódik fel, Szondi „megoldási kisérleteknek" nevezi. Ehhez példát a német expreszszionista dráma szolgáltat számára, Erwin Piscator politikai revüi, Brecht epikus színháza, Ferdinand Bruckner montázstechnikája, Pirandello, valamint az újabb amerikai dráma különféle dramaturgiai technikái: O’Neill, Thornton Wilder és Arthur Miller.

140