Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A klasszikus dráma utáni korszak fejlődési tendenciái

záló" elemek, vagy mennyiben nyújtottak valóban lehetőséget az objektiv valóság reális ábrázolásához a szinpadon.

Brecht „epikus szinháza" volt bizonyára a legkonzekvensebb ellentámadás az üres formai kacatokban megmerevedett, minden társadalmi realitástól elszabadult, az egyénit mértéktelenül túlhangsúlyozó, későpolgári drámairodalommal szemben. Tisztában volt vele, hogy a régi polgári színház helyébe uj, proletár, szocialista színházat kell létrehozni, amely képes rá, hogy kellőképpen ábrázolja a társadalmi élet uj témáit.

Ma, amikor az emberi lényt, mint az összes társadalmi viszonyok együttesét kell felfognunk, az epikus forma az egyetlen, amely megragadhatja az, egy átfogó világkép anyagaként a drámairodalom szolgálatában álló, folyamatokat. Az ember, éspedig a hus-vér ember is már csak azokból a folyamatokból fogható fel, amelyekben és amelyek következtében létezik,3-mondja Brecht, és azzal indokolja ezt az uj, „érthetően előadó, leiró jellegű és magyarázó kórusokat és vetítéseket alkalmazó, tehát epikusnak nevezett játékmódot, „hogy ily módon könnyebb megbirkózni az uj témákkal, az osztályharcok rendkívül bonyolult folyamatával, legszömyübb kihegyezettségük pillanatában, mert ezzel a játékmóddal társadalmi folyamatok oksági összefüggéseikben ábrázolhatók."^*

„Rendszere" megszületésének történelmi feltételeiből kiindulva ma megmagyarázható, sőt, igazolva látszik néhány olyan gyerekbetegség, mint a gazdasági fejlődés szerepének túlhangsúlyozása, az önmagukban vett társadalmi ellentmondások, az egyén fejlődésének a lebecsülése, az „eltömegeaités" problémája stb.

Ez a munka nem adhat helyt annak, hogy Brecht ilyen éa hasonló felfogásaival vitába szálljunk. Abba sem bocsátkozhatunk bele részleteiben, hogyan szakította félbe a további fejlődést a fasizmus uralma Németországban, éppen- 157 -