Münz, Rudolf: A dráma lényegéről - Korszerű színház 82-83. (Budapest, 1965)

A klasszikus dráma utáni korszak fejlődési tendenciái

don, mintegy ekkortájt helyettesitik be az „összeütközés” fogalmát a „konfliktus" kötelezettség nélküli kifejezésével.

Végül fennállt

Jj. az_a_lehetőségj. hogy_uj dramaturgialrendszereket

találnak_k±,_ és_ ezeknél _tudatosan_ eltekintenek_a

klasszikus_elvtől.

Ide tartoznak az úgynevezett „epikus" szinház formái, a szó legszélesebb értelmében vett „nyilt" drámai formák. Ezek az uj lehetőségek közvetlen 1 és következetesen adódtak az 1. pont alatt már megnevezett jelenségekből, közben azonban sok esetben visszanyúltak a klasszikus dráma előtti vagy Európán kivüli formákhoz is. Arra gondolunk például, milyor közvetlenül és tudatosan „kölcsönzött" Oolet-ázsiai színházi formákat Claudel, Thorton Wilder ée Brecht.

r iönféleképpen utaltunk már rá, hogy ugyanakkor, amikor a drámát fokozatosan elbeszélő irodalmi formák váltják fel, magában s drámában is belső, a valóság megváltozott feltételeinek megfelelő for^aátalakulás ment végbe: A dráma mindinkább engedelmeskedett; az epikus szerkezeti formának és maga is elkezdett mesélni. Természetesen, a klasszikus dráma is mutatott fel többé-kevésbé erőteljes epikus és lirai vonásokat, a különbség azonban az, hogy most az elbeszélő jelleg a drámai formaszerkezet alapelemévé vált és eluralkodott a drámai szerkezeten.

Grabbetól és Büchnertől, Otto Ludwigon, Ibsenen, Strindbergen át, a naturalista és expresszionista drámán keresztül egészen Brechtig, az agitprop uj formáin és a munkásszinház kezdetein kisérhetjük figyelemmel ezt a fejlődést. Jogtalan lenne természetesen, ha az ilyen jellegű müveket örök érvényű, nagy drámaforaa mértékével mérnök, még akkor is, ha külön-külön meg kell vizsgálnunk, mennyiben maradtak inkább formálisak a közben felhasznált „epi- 136 -