Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)
Georg Kaiser
jezhető felé, s ez már nemcsak az egész világegyetemet jelenti, hanem mindent, azaz mind a helső, mind a világegyetem határain túl feltételezhető lét egész megfoghatatlan, megsejtett világát. A nagy szimbolisták arra törekedtek, hogy a szó általában ne az értelemhez forduljon. Nem arról volt itt szó, hogy az olvasó megértsen valamit, ami eddig érthetetlen volt számára. Hiszen e művészek olyasmiről beszéltek, ami túlhaladt az értelem határán, és saját céljuk lebecsülését jelentette volna, ha ezt vagy azt az értelmen túli „lényeget” a szó segítségével egyszerűen bizonyos mértékig materializálták volna... Nem. A szó éppen annyira nyert uj, varázslatos lehetőségeket, amennyiben deracionalizáltan, szinte a hang vagy a szin erejéhez hasonlatosan, közvetlenül az ember emocionális és tudattalan világához fordult... Természetes, hogy ez a szóalkotásnak is uj lendületet kölcsönzött. Igaz, hogy a francia költők, akiket csiszolt nyelvük eléggé bilincsbevert, nem lelkesedtek túlságosan az uj szavak alkotásáért, de más országbeli követőik megkülönböztetett figyelmet szenteltek a szóalkotásnak. Végül, az un. értelmentuli beszéd, amely iránt különösen néhány orosz költő mutatott lelkesedést, ennek a vonalnak - ad absurdum - továbbfejlődését képviselte. A szó végleg hasonult a teljesen meghatározhatatlan jelentésű hanghoz és ezzel, természetesen, megsemmisült az irodalom sajátos varázsa, a szavak egyszerű ősz— szefüzésével pedig igazi zenei hatást létrehozni, természetesen, lehetetlen. Az eredmény lezüllesztett irodalom és nagyon rossz zene lett. Szembetűnő, hogy a német expresszionizmus, amely - ahogy már mondottuk - a szimbolizmus egyik válfaja,, körülbelül azonos szempontból közeledett a szóhoz. Mindenekelőtt, melyek a centrális élmények, mi a centrális impulzus az expresszionista művész számára? Ez a kérdés az- 109 -
