Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)

Georg Kaiser

expresszionista művész szemében, mint ahogy a szimbolista művész szemében is, rendkívül fontos. Az expresszionista művész a szimbolistákhoz hasonlóan, különleges lélekkel, különleges belső tartalommal rendelkező lénynek tartja imagát. És ebben rejlik az óriási különbség, amely elválasztja annak a - remélem, csak ideiglenesen felmerülő - termelő művészet teóriájának képviselőitől, amely megfertőzte néhány költőnket, és amely felett védnökséget vállalt a lényegében expresszionista Majakovszkij. Azok, akik azt állitják, hogy a művészet tisztán külső formai mesterség, francia sineken haladnak, a formalizmus francia szélső baloldalának sinein, Marinetti nyomdokán, vagy a franciák közül, mondjuk, Apollinaire-t követik.

Semmi ehhez hasonló nem állítható az expresszionistákról. Megismétlem, náluk a középpontban az ember, a költő áll és nem annak mestersége.

Ha azonban a szimbolista a szimbolizmus virágkorában úgy lépett fel, vagy úgy próbált fellépni, illetve még helyesebben, önmaga előtt is olyannak akart tűnni és olyannak is tűnt fel, mint minden titkok látója, aki járatos a szív és a természet titkainak birodalmában, prédikátora a megfoghatatlannak és homályosnak, amely szerinte a létezés ősalapja és atmoszférája, ha a szimbolista léleklátnok és ábrándkép-alkotó költő, akkor az expresszionista ebben a vonatkozásban tökéletes ellentéte. Az expresszionista prófétának tartja magát, aki arra hivatott, hogy korának arcába vágja a vád súlyos szavait, hogy nagy megújulásra hivjon fel. Az expresszionizmusban az intelligencia egy részének görcsös tiltakozása jut kifejezésre a háború véres fátuma, majd a vereség rémségei ellen. Természetesen ez az általános prófétai hangulat különböző formákban szólalhat meg. ügyeseknél, a gyengéknél, hisztérikus viziók, másoknál prófécia alakjában, amely magán viseli a bizonyos mértékben keresztényi vagy tolsztoji értelemben vett szeretetre ösztönzés jegyeit. A harmadik csoportnál--110 -