Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)

A szovjet hatalom színházi politikájának alapjai

hangja eleinte alig hallható, majd egyre erősödik, végül már mennydörögve dübörög. Ez annak tanujele, hogy uj osztály döngeti az ajtót, küszöbön áll a fordulat; az uj, eleddig elnyomott osztály hatalomra jut és hozzákezd a maga osztálykulturájárnak felépítéséhez.

S ezekután az elnyomott mélységből uj, szervező osztályok emelkednek fel, uj kulturális áramlatokat hozván magukkal.

Mindezt megtaláljuk a művészet történetében is.

A művészet igazi története nem egyéb, mint osztálymüvészetek irányzatainak története, és nincs olyan műalkotás, amelyben ne fedezhetnénk fel a nyilt vagy rejtőző, erőteljes vagy alig érezhető osztály-irányzatosságot - függetlenül attól, hogy a szerző tudatosan vagy öntudatlanul él vele. Sokan gondolkoznak egyébként úgy, hogy minden műalkotás teljes élességgel tükrözi egy bizonyos osztály tendenciáit. Ez azonban nem mindig van igy. A művészek ritkán kerülnek ki magából az uralkodó osztályból. Az alkotók rendszerint a művészet specialistái, akik egész életüket a festészetnek, irodalomnak vagy más művészeti ágnak szentelik. Ritkán találkozhatunk olyan esettel, amikor az uralkodó osztály képviselője - egy lord, egy nagybirtokos vagy nagytőkés egy személyben igazi művész is. A művészek rendszerint sajátos szolgálati viszonyban álló csoportot alkotnak, e csoport tagjai hivatásszerűen foglalkoznak speciális művészetükkel - az uralkodó osztályok szolgálatában. De ez a sajátos szolgálati viszonyban álló osztály nem tartozik az uralkodó osztályhoz. Ezért különböző irányzatok, áramlatok merülhetnek fel benne.

Ha az uralkodó osztály igen erős, elérheti azt, hogy a művész-értelmiség csakis az ő irányait tükrözze, csak olyan árut „termeljen”, amelyre az uralkodó osztálynak a maga igényei ellátására és a széles tömegek megmérgezésére szüksége van.- 7 -