Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)
A színházi kritikáról
foglalkoznak a színházi kritikával, mert ezt válik a kulturális élet legkönnyebb és legfelelőtlenebbül megközelíthető területének. Ezért a kritika helytelen jelleget öltött, s a régi kritika megszokott módszereit alkalmazza, lebunkózza a szerzőt, a rendezőt, a színészeket, vagy épp ellenkezőleg, egyengeti útjukat a közvélemény felé. A kritikus emellett rendszerint csak önmagával törődik: „hadd lássák, milyen müveit vagyok". Pedig a legfőbb feladat az lenne, hogy először is bemutassa minden előadás kapcsolatát a jelenleg folyó kulturális építő munkával; másodsorban felidézze azokat a pozitívumokat, amelyeket az uj közönség a darabból meríthet; harmadsorban pedig felhívja a figyelmet a darabválasztás, az előadás vagy a színészi játék fogyatékosságaira, ugyanakkor azonban mutasson rá arra is, hogy ezekből a hibákból milyen tanulság vonható le. Emellett azonban kerülni kell a túlzott élességet és a lebunkózást, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a közönséget a művészi munka megbecsülésére és komolyan vételére kell tanítani. Itt nincs helye a kritikusi szellemeskedésnek - a színházi kritika nem szatirikus karcolat. Néhány esetben egyenesen elképesztő a kritikusok felelőtlensége és nagyképűsége. Sajnos időnként tanúi lehetünk ennek a vezető újságokban is, ami sokkal jelentősebb, mint a kis színházi lapok kritikáinak baklövései. A kritika mindenesetre segítséget nyújthat a nézőnek és bizonyos fokig ezt meg is teszi. Ezzel közvetetten hat a színházra is, a közvetlen ráhatás azonban más, kompetensebb, állami, tanácsi és pártapparátusok feladata. Ebből a feleletből nyilvánvaló lehet, hogy a kritikát nemcsak egyszerűen hasznos, hanem végtelenül hasznos dolognak tartom ma is - de csak a megfontolt, körültekintő, magas szintű, marxista bírálatot. /1925/- 60 -
