Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)

Gogol Revizora és Meyerhold Revizora

Hihetetlen tehetséggel használta fel ezt a tisztet Meyerhold egy megrázó, pszichológiailag mélyen indokolt trükkhöz. Hlesztakov észrevette, hogy összetévesztik valakivel. Kuszán, félig öntudatosan ködlik fel benne a gondolat, hogy kihasználja a helyzetet s pulykakakas módjára felfújva magát, hasznot kovácsol a falusi fajankók tévedéséből. S ekkor a maga viseltes katonasapkája és agyonhordott köpenye helyett utitársának köpenyét és csákóját ölti magára - e pillanattól kezdve tényleg „nagykutya" áll előttünk. Még magatartása is megváltozik. A riadt kis ficsur, e sohasemvolt-hivatalnok nagy tót pózát ölti magára. S ez teszi teljesen hihetővé a további eseményeket. Egy olyan kishivatalnok, akinek nincsen jó ruhája, nem lehet, nem válhat a későbbiekben Hlesztakowá. Ezenkivül e prémgalléros köpeny, e magas csákó nem tévesztheti el hatását a kisváros emberkéire.

Az előadás tizenöt képből áll - Meyerhold ezt a kedvelt módszerét a filmtől vette át. A darab menetes az első két jelenet a variációkkal együtt nagyobb meglepetés nélkül zajlik le; a harmadik jelenetben már megjelenik az az elem, amit a kritikusok egy része misztikának tekint. Amikor Anna Andrejevna egyedül marad, lassan tisztek gyűlnek köréje - ketten, négyen, hatan, nyolcán. Komikus szerenádot énekelnek neki. Egy ládából végül még egy tiszt ugrik elő s pisztolyából sorozatot lő ki.

Miféle abrakadabra ez? Igaz, hogy a tisztek csodálatosan eltalált, s emellett korhű típusok. Igaz, a szerenád ragyogó és a közönség zajos tetszéssel fogadja a jelenetet. De mégis, mi történik itt? Valóság ez, vagy hoffmanni látomás, hallucináció?

Sem egyik, sem másik. Ez ugyanolyan trükk, mint amilyent egy jó illusztrátor megengedhet magának illusztrációjában. Ha például a szerző ily szavakkal fejez be egy fejezetet: „a feje örökké tele volt ragyogó egyenruháju tisztekkel, akik mély meghajlással üdvözölték és bármely