Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)

Meyerhold színháza

tariátus nem fogadja el. De ugyanakkor különös módon azt Is kijelentette, hogy nem csupán a német proletariátus döntő többségénél figyelhető meg a kispolgári szellem, hanem „nyilvánvalóan az önök orosz proletariátusa is igen sok kispolgári vonást hordoz magában".

S mi a bizonyitéka proletariátusunk e kispolgári vonásainak? éppen az, hogy szereti a naturalizmust. Olyan ez, mint amikor a kutya a saját farkát kergeti.

De ne bolondozzunk a naturalizmus szóval, amelynek teljesen meghatározott történelmi jelentése van, hanem térjünk vissza a realizmus szóhoz, amely széles körű művészeti kategória. A proletariátusnak jelenlegi helyzetében éppen a realizmus a sajátja. A filozófiában a materializmus, a művészetben a realizmus. Ez a kettő összefügg egymással. A proletariátus szereti a valóságot, átéli a valóságot, átformálja a valóságot, a művészetben mint ideológiában pedig segítőtársat keres a valóság megismeréséhez és átformálásához.

Az Erdő. a Bubusz tanító, a Mandátum“^* rendkívül jelentős állomásai a forradalom-szülte színháznak. A forradalom kezébe vette a futurista színházat, s izzó ölelésében a futurista színház valódi kommunista lánggal szikrázott fel. De nem csupán karjában tartotta, hanem hatása alá is vonta, átalakította. Az átalakulás elsősorban a rendkívül érzékeny és művészileg igen bátor igazgató-rendező agyában zajlott le. Meyerhold megértette, hogy saját alkotómunkájából és színházának erőforrásaiból uj kincseket kell feltárnia és rá is talált e kincsekre.

De a forradalom olyan jelenség, amely hihetetlenül széles körű társadalmi atmoszférát teremt. A forradalomtól távol áll minden, ami satnya; nem mikroszkópra, hanem teleszkópra van szüksége. Nem tűri az esztétizáló „kézimunkát", idegenkedve fordul el a hangulatokban és hangulatemberek „mélységeiben" való vájkálástól. A képnek, amelyre a forradalom vár, monumentálisnak kell lennie. A monumen- 53 -