Lawson, John Howard: Drámaépítés - Korszerű színház 79. (Budapest, 1965)

III. Az előrehaladás

Technikai értelemben ezek közül az elemek közül a harmadik a nagyjelenet. Első pillantásra úgy tetszhet,bog;,’ a nagyjelenet azonos a csúcsponttal; ám az előre várt öszazeütközés és a végső összeütközés között igen lényeges különbség van. Az első az a pont, amelyre erőfeszítéseinket koncentráljuk s amelyről azt hisszük, hogy a maximális feszültség pontja lesz. Ez a hit* a környezetünkről alko, tott megítélésen alapul; de megítélésünk nem száz százalékig pontos. Azt tapasztaljuk, hogy várakozásunkban tévedtünk és az összeütközés, amely felé haladtunk, olyan egyensúlyi helyzetet tár fel, amely nem felel meg a helyzetről alkotott korábbi képünknek. Ez arra vezet, hogy megkettőzzük erőfeszítésünket és a lehetőségeket uj, végső próbának vessük alá.

A nagyjelenet, idejét és helyszínét tekintve, bizonyos esetekben majdnem azonos lehet a csúcsponttal; de funkcióját tekintve nagy mértékben különbözik attól. Ha a cselekményt meg akarjuk érteni, alapvetően fontos, hogy ezt a különbséget tisztázzuk, mert a dráma mozgását éppen ez az ellentmondás fokozza fel : az ellentmondás a cselekvés és a cselekvés eredménye között. Ez az ellentmondás megtalálható valamennyi alárendelt cselekményciklusban és ez hozza létre az előrehaladást. Itt nem ok-okozati kapcsolatról van szó, sokkal inkább éles törésről az általunk látott ok és a valóságos okozat között. Kisebb mértékben ez a törés a dráma égés* menetére jellemző: az alakok szüntelenül tapasztalják, milyen különbségek vannak szándékaik és a tényleges fejlemények között. Ily módon kénytelenek felülvizsgálni a valóságról alkotott elképzeléseiket es megnövelni erőfeszítéseiket; a szó szoros értelmében ez a tény mozgatja őket. Az ilyen felismerési pillanatok közül a fontosabbak az egyes cselekményciklusok nagyjelenetei. Az ok és az okozat közötti törés vezet a valóságos okozathoz, a cselekmény tetőpontjához. Ezért a csúcspont törvényszerűen magába foglalja a meglepetés elemet; ellenS- 51