Lawson, John Howard: Drámaépítés - Korszerű színház 79. (Budapest, 1965)

Előszó

megfélemlítve elhallgatnak, és a nemzedék, márcs&k a természetes elöregedésnél fogve is, lassan letűnik a színről. Helyükbe uj drámaírói gárda lép, élén Arthur Millerrel és Tennessee Williamsszel; ez a gárda, elsősorban persze az említett két szerző esetében, nagyobb, megrázóbb művészi erővel és korszerűbb eszközökkel, de szemlélétileg feltétlenül problematikusabban. sokkal kevésbé egyértelműen boncolgatja az amerikai valóságot.

John Howard Lawson a korábbi, a huszas években feltűnt nemzedék jellegzetes és kiemelkedő képviselője. 1895— ben született New Yorkban; az első világháború során Franciaországban és Olaszországban harcolt és Amerikába viszszatérve az európai expresszionizmus és avantgardizmus hatása alatt kezdi drámairól pályáját. 1925-ban mutatják be első müvét, a Roger Bioómért, majd 1925-ben reprezentatív drámáját, a Processionalt' /Felvonuló^ himnusza/. amelyet a szerző "az amerikai életjazz-aziafóniájának" nevez. A huszas évek végén Michael Sold és John bos Passos társaságában megalapítja a haladó szellemű New Playwrights Theatre-t, és a harmincas években egyre tudatosabban közeledik a marxizmus felé. 1957-ben a Theatre Union nevű munkásszinház utolsó produkciójaként kerül szinre Marching Song /Menetinduló/ cimü proletár drámája, amely egy ülősztrájkról szól. Megérezve a szinházi felvirágzás alkonyát és a dráma iránti érdeklődés lassú elapadását, a film felé fordul; 1958-ban ő irja a spanyol polgárháborúról szóló nagy sikerű Blockade /A blokád/ cimü film forgatókönyvét. Ezután továbbra is forgatókönyviróként működik, mígnem az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elmarasztaló Ítélete brutális pontot nem tesz filmirói pályájára. Ettől fogva, ritka időközökben ugyan, de ismét drámákat ir. Noha keveset hallani róla, minden megnyilatkozásából világos: azon kevés amerikai művész közé tartozik, aki az uj és rendkívül bonyolult társadalmi helyzetben is töretlenül őrzi a "nagy korszak" egyértelmű haladó hagyományait.

Theory and Technique of Playwriting /A drámair&s elmélete"! s technikája/ cimü nagy, marxista szellemű drámaelméleti tanulmánya - amelynek negyedik fejezete szolgál kiadványunk alapjául - első izben 1956-ban jelent meg, egy máris jelentős gyakorlati életmű elméleti szentesitéseként és betetőzéseként. A mai olvasó számára furcsa és talán sajnálatos vonása is a könyvnek, hogy noha minden igazán értékes és nem ködösen elvont dramaturgiai kézikönyvhöz hasonlóan, gazdag konkrét példaanyaggal dolgozik, ám az elemzett drámák zöme - elsősorban ami a korabeli amerikai drámairodalmat illeti - mára már alig ismert, a színházak műsoráról úgyszólván teljesen letűnt. Az olyan, sűrűn emlegetett íróknak, mint George O’Neil, John Wexley, Francis Edward Farragoh, Preston Sturges stb. nevét még a szakmabeliek is alig ismerik, Sidney Howardot, George Sklart.- 4 -