Lawson, John Howard: Drámaépítés - Korszerű színház 79. (Budapest, 1965)

Előszó

Clifford Odetset, Robert Sherwoodot, John Dos Passost, Marvell Andersont pedig bár emlegetni szokás, de játszani már nem. Ebből a szempontból Lawsonnak időnként talán felróhat juk e müvek maradandó jelentőségének túlbecsülését, de egyébként módszerét nem kárhoztathatjuk; kora legreprezentatívabb terméséből válogatta példáit, és ha egyszer az ismeretlen tartalmakat az olvasó megemészti - amihez a kiadványunk függelékében szereplő drámaiMertetések is segítséget nyújtanak -, akkor hamarosan felismeri; az idézett alkotások hiánytalanul betöltik a könyvben nekik szánt szerepet, vagyis kiválóan alkalmasak Lawson dramaturgiai elveinek pregnáns illusztrálására.

Sokkal izgalmasabb problémát vet fel magának a könyvben kifejtett drámaelméletnek az érvényessége. Ma, a drámairodalom egyre változatosabbá váló formai gazdagságának láttán az olvasót gyakran foghatja el a kétség: nem túl magabiztosak, túl lekerekítettek-e Lawson megfogalmazásai, sőt»mondjuk kis nem avult-e el mára ez a fajta "hagyományos” dramaturgia, amelynek alapvető hivatkozási pontja Ibsen munkássága? /Ez annál is különösebbnek tetszhet, minthogy maga Lawson mint drámaíró, soha nem volt ilyen értelemben sem konzervatív, és müvei a maguk korában formai bátorságukkal is a honi fejlődés élén jártak./

Hallgassuk meg először magának Lawsonnak válaszát, hiszen eleve Is valószínűnek látszik, hogy a könyvét évtizedekkel túlélő szerző is izgatott érdeklődéssel méri hajdani tételeit az uj helyzethez. Valóban, a könyv I960—as harmadik és negyedik kiadásához Lawson terjedelmes előszót fűzött, amelyben, az abszurdoktól Dürrenmatton, Milleren, Williamaen át Brechtig, végigtekint a mai drámairás legjaván, és úgy érzi, nyugodt lelkiismerettel jelentheti ki: "Meggyőződéseim nem változtak, szenvedélyem sem hagyott alább; legfeljebb azt remélhetem, hogy képességem az anyag megértésére érettebbé vált. De nem látok rá okot, hogy módosítsam vagy revideáljam azt a drámaelméletet, amely e könyv alapjául szolgált." Nyilvánvaló, és Lawson le is szögezi: dramaturgiáját azért hiheti és hiszi érvényesnek, mert a dráma funkciójáról alkotott elképzelése azonos maradt. "A színház akkor kel majd újra alkotó életre, ha visszatér a Shaw által jellemzett klasszikus funkciójához:

*A szinház a gondolkodás tényezője, fokozza a tudatosságot, tisztázza a társadalmi magatartásokat, fegyvert nyújt a kétségbeesés és a sötétség ellen, és temploma az ember felemelkedésének.

A shaw-i idézetből is világos, hogy miért tarthatta fenn Lawson 1960-ban is nézetei érvényességét, jóllehet tudatában van annak, hogy nézetei ellentmondanak a mai drámai termés jelentős részében érvényesülő tendenciáknak: a ma divatos drámai áramlatok termékeit nem tartja a szó igazi értelmében vett drámáknak. Megváltozott a korszel- 5 -