Lawson, John Howard: Drámaépítés - Korszerű színház 79. (Budapest, 1965)

I. A folyamatosság

fogadjuk, hogy a diszlet ábrázol valamit, amivel valójában korántsem azonos; elfogadunk egy eseménysort, amely háromnegyed nyolckor kezdődik és tizenegy órakor ér véget, és amely minden este ugyanabban az időben és ugyanazon a helyen megismétlődik.

A múlt színházában sok esemény azért tetszik hihetetlennek, mert azóta elavult konvenciókat képvisel. Ezek a konvenciók nem pusztán technikai jellegűek. A szinházi konvenciók a társadalmi konvenciók termékei. Ezeket az eljárásokat nem fizikai valószerűségük, hanem csakis értelmük és céljuk alapján Ítélhetjük meg. A varázsital, amelyet Lőrinc barát azért ad Júliának, hogy a lány tetszhalottá váljék, klasszikus példája egy olyan esetnek, amelyet a szakirók alapvetően valószinütlennek tartanak. Az effajta konvenciók az Erzsébet-kori színházban napirenden voltak. Az eseményben bennünket ma igazából az zavar, hogy nem tudjuk megérteni a barát tettét igazoló társadalmi szükségszerűséget. Ugyanebbe a nehézségbe ütközünk a Bómeó és Julia alapcselekvésének megértésében; a Julia sírjánál bekövetkező halálesetek túlzottnak és esetlegesnek tetszenek, mert a mi társadalmunkban ezek a halálesetek más okból következnének be. Ha a drámát történelmi szempontból vizsgáljuk, ha megpróbáljuk úgy szemlélni, ahogyan a korabeli közönség szemlélhette, akkor felismerjük, hogy az ok-okozati hálózat biztos és elkerülhetetlen.

A Hamlet kisértete ugyanehhez a fajtához tartozó konvenció. Egy újabb keletű Hamlet-előadáson maga a melankolikus dán királyfi mondta el a szellemnek tulajdonított sorokat, ily módon azt a benyomást keltve, hogy a jelenés Hamlet tudatalattijának hangja. Ez eltorzítja Shakespeare mondanivalóját és elhomályosítja azt az indokolt és helytálló szerepet, amelyet a szellem a drámában játszik. Azáltal, hogy a látomást természetesebbé tették, egyben kevésbé reálissá változtatták. A modern drámairónak jogában állna, hogy egy realista drámában szellemet szerepeltes- 27 -