Karvas, Peter: Drámaírás ma és holnap - Korszerű színház 76. (Budapest, 1964)

A hős rehabilitálása

tudja ébreszteni a nézőben a leküzdhetetlen szorongást hőse sorsáért, szenvedélyes azonosulását a hős igazságával és erkölcsi normáival, azt a szándékot, hogy a harc során mindenütt a hős nyomában legyen. Szék olyan esetek, amikor a társadalmi eszmény, mely a szinpadon husvér alakot ölt, a korabeli nézők eszményével azonos volt, amikor a közönség és a társadalom gyakorlatilag egyértelműen és lelkesedéssel fogadta el és mondta magáénak a hőst és gondolatvilágát. így a hős becsületére, jóhirére, szerelmére (istenére, akit szolgál, az isteni törvényekre, amelyek szerint él) leselkedő veszély - életveszély.

Az Október utáni szovjet klasszikusok nagysága, nem szűnő drámaisága és nem lankadó szuggesztivitása abban rejlik, hogy az élethalál kérdés színvonalára tudták emelni a forradalom sorsát és eszményét, hogy a forradalom győzelmének kérdését mint a lenni vagy nem lenni sarkalatos problémáját fogták fel és nemcsak a szinpadon (a dráma tárgyában), de a nézőtéren is (a társadalomban), nemcsak az egyén, de a nemzet, a nemzetek szempontjából. Tehát a társadalom itt is azonosul az erkölcsi és politikai eszménnyel, melyet a dráma megjelenitett. Sz egyébként az egyik ok, amiért a szocialista forradalomról szóló nagy drámákat szélsőségesen aktuális müveknek tekintik és majd csak a kommunizmusban válnak a szó igazi értelmében történelmi drámákká.

Ezzel szemben a mi színdarabjaink nagy részének tiszavirág életét az magyarázza, hogy nem voltak képesek színpadra állitani olyan erkölcsi eszményt, mely nemcsak a szinpadon. de a nézőtéren is a lenni vagy nem lenni kérdéseként vetődik fel. Hősünk gyengeségét és jelentős korlátáit pedig azzal magyarázhatjuk, hogy nem fonódott össze életre-halálra az ilyen eszménnyel, és hogy a harcban, amelyet az eszmék megvalósításáért vivott, nem állt mellette egy emberként a dráma közönsége.- 81 -