Karvas, Peter: Drámaírás ma és holnap - Korszerű színház 76. (Budapest, 1964)

A hős rehabilitálása

Ha tegnap a hős még egyedül állt a társadalommal szemben (ismerőseink a Mizantróptól a Népgyülölőig, Proctortól és Lomantól Galénig),^2* a mai hős leginkább mint őrszem a társadalom előtt, az élen foglal helyet. Ha tegnap a hős igazsága megdöntötte a társadalom igazságát, ma a hős igazsága a társadalom igazságáért harcol. Az igazsággal különben sem lehet nagyon mást csinálni, mint feladni vagy kivivni. Konkrétan és sürgősen eleget tenni csak az igazság naiv és gyakran vulgáris magyarázatának lehet, ha a "mit kell tennie a pozitív hősnek ahhoz, hogy..." jelszavával aprópénzre váltjuk.

A drámában a hős igaza éppen a katarzisra alkalmas alapvető és pótolhatatlan nyersanyag. Ezért a tragédia iránya, mely a győzelem irányával együtt meghatározza a hőst, nem a pesszimizmus vagy a gyengeség, ellenkezőleg: a tragédia a katarzissal a legtisztább optimizmust fejezi ki, ami csak a szinpad és a dráma művészi fegyvertárának rendelkezésére áll.

(Különben a szocialista tragédia kérdése fontossági sorrendben egyáltalán nem az utolsó drámairásunk és dramaturgiánk problémái között, melynek megoldása ránk vár, ha nem is feltétlenül az egyetlen ut a valódi hős felé. A szovjet szocialista klasszikusok legnagyobb része éppen a tragédia felé fordulás bátorságából táplálkozott, a konfliktusnélküliség időszakának gyengesége pedig a tragédiától való félelemből, valamint a "tipikus" jelző minden olyan koncepciójából, amely szerint tipikus és boldogitó egyet jelent, amely szerint csak a művészet vidám, derűs műfajai voltak igazán szocialisták, amely szerint az optimizmus forrása és kórtünete kizárólag a nevetés lehet. Az igazi optimizmusnak azonban csak egyetlen mércéje van: a katarzis mélysége, igazsága, általánossága és megrázó ereje a társadalmi tudatban.)

A drámai hős tehát egyáltalán nem a "pozitív jellem" javított kiadása, érett formája vagy idősebb és aktívabb test- 64 -