Gorcsakov, Nyikoláj: Vahtangov rendez. I. - Korszerű színház 74. (Budapest, 1964)
Az első órák
ülők egyikén állapodott meg, én pedig «tartalékban" maradtam. Az elemzés végéhez közeledett. Egyre kevesebb volt az olyan hallgató, akinek Jevgenyij Bogratyionovics még nem értékelte a munkáját. „Közeleg diadalod órája" - dalolta bennem a Buszián és L.ludmlla öntelt Farlaf ja. Most már az utolsó növendék van soron. Vahtangov tekintete mégegyszer átfutott raj-trunk. Én dermedten ültem, Vahtangov pedig felállt.- Ez lenne minden - mondotta, és menni készült.- Hogy-hogy minden... És én? - szakadt ki belőlem egy bizonytalan, idegen hang.- Miféle „én"? - kérdezte nyugodtan, sőt bizonyos csodálkozással Vahtangov.- Én... hiszen én is játszottam.- Valóban? - kérdezte még nyugodtabban Vahtangov. - Én bizony nem láttam és nem hallottam. - Bocsásson meg, valószínűleg észre sem vettem magát - mondotta alig érezhető iróniával és elhagyta a szobát. Mindenki követte, én pedig sokáig üldögéltem magamban az üres teremben, és azon töprengtem, hogy tulajdonképpen mi is történt. Néhány nap múlva összeszedtem a bátorságomat, megvártam Jevgenyij Bogratyionovicsot az Első Stúdió előtt és megkértem, hogy hazakisérhessem.- Nos tehát, most kimagyarázkodunk? - kérdezte rögtön Vahtangov, ahogy elindultunk a Leontyev utón az Arbat felé. Hallgattam! még hogy én kimagyarázkodom Jevgenyij Bogratyionoviccsal!- Hát igen, alaposan megnevettetett. Még most is elfog a vidámság, ha visszaemlékezem a maga színpadi árnyára. Tudja, valóban kitűnő árnya volt ez a szerepnek, az alaknak - kapott a hasonlaton Vahtangov. - Egyszer majd felhasználjuk egy előadásban - folytatta kíméletlen gúny— 24 -