Gorcsakov, Nyikoláj: Vahtangov rendez. I. - Korszerű színház 74. (Budapest, 1964)
Az első órák
A ml darabunk az utolsó volt. Akkor úgy éreztem, hogy egyszerűbben, azaz a cselekményből való nagyobb mértékű kikapcsolódással, eltávolodással még soha nem játszottam. Ehhez az érzéshez nagyban hozzájárult jelmezem Is: szerzetesi körgallér és süveg takarta el és tette jelentéktelenné arcomat, alakomat. Halkan, nyugodtan, szívélyesen beszéltem, amint az egy jóságos szerzeteshez illik. A bemutató után valamennyi résztvevő egy teremben gyűlt össze, ahol Jevgenyij Bogratyionovics és a régebbi növendékek megbírálták munkánkat. A színészek munkáját Jevgenyij Bogratyionovics jellemezte, értékelte. Mélyenszántóen, sokrétűen elemezte a hallgatók adottságait .eredményeit és hibáit, továbbá a tanárok munkáját. Figyelmesen hallgattam, hogyan dicsérte, bírálta Vahtangov társaimat és nem igen nyugtalankodtam, hogy nem került még rám a sor - a mi darabunk volt az utolsó. Igaz, hogy Vahtangov először a bemutatásra került darabrészletek pozitívumait sorolta fel, majd áttért a negatívumokra. Egy pillanatra zavarba jöttem: a mi részletünket nem említette sem itt, sem ott. De önbizalmam nagy volt. „Vahtangov csemegének tartogatja” - döntöttem el magamban. Ilyen esetek valóban előfordultak. Ha valami nagyon megtetszett Vahtangóvnak, gyakran utolsónak tette félre. Most Vahtangov partnemömről beszél. Nem mond róla rosszat, de nem is dicséri. Ezt teljesen rendbenlevőnek tartom. Nagylelkű vagyok: nem venném szívesen, ha partnerem rovására dicsérnének meg, de talán féltékeny lennék, ha jobban dicsérnék, mint engem. Vahtangov közömbös hangja teljesen kielégített. Vahtangov most más valakit vesz sorra, engem újra nem emlit. Türelmesen várok. Néhányszor már átfutott rajtam könnyed, de figyelmes tekintete, mégis valahányszor azt vártam, hogy megszólal: „Most pedig magáról, Nyikolaj Mihajlovics” - pillantása a körülöttem- 2J -
