Gorcsakov, Nyikoláj: Vahtangov rendez. I. - Korszerű színház 74. (Budapest, 1964)

Az első órák

- Ez azért van igy, mert én, mint pedagógus is bekapcsolódtam a maga cselekvésébe - felelte Vahtangov. - Segítséget kellett nyújtanom ahhoz, hogy megszabaduljon az izomfeszültségtől, hogy megértse, milyen az, amikor az izmok valódi, természetes szabadsággal mozognak, még pedig nem olyan egyszerű kis gyakorlatokban, amilyenekhez szokva vannak, hanem szerves egységben a feladattal, a cselekvéssel, az egymással való érintkezéssel.

Ezért is kértem meg arra, hogy készüljön fel a helyzetgyakorlatra, nem pedig arra, hogy végezze el a közönség előtt. így nem kellett vizsgáznia előttem és társai előtt.- Ezért is tettem úgy, mintha várnék, amíg maga előkészületeket tesz a helyzetgyakorlathoz, s várakozás közben valamit magyarázok a társainak. S könnyű volt megtévesztenem, miután valóban jól fel akart készülni. Úgy tettem, mintha megfeledkeznék magáról, ezt elhitte nekem s megfeledkezett rólam. így volt?- így, Jevgenyij Bogratyionovics!- Emlékezzék ezekre a percekre. A „nyilvános magány" percei voltak ezek, amelyek természetes, logikus utón jöttek létre magánál, miután egy konkrét cselekmény vagy gondolat surra késztette, hogy megfeledkezzék a hallgatóságról. Az a színész viszont, aki erőfeszítéseket tesz a nyilvános magány megteremtésére, egyfolytában ezt bizonygatja önmagának: „Egyedül vagyok, egyedül vagyok, nincsen nézőtér. Nem hallom és nem látom a nézőket! Egyedül vagyok!" Ez önszuggesztió, mégpedig helytelen önszuggesztió. Miért beszéljük be magunknak, hogy nincsen nézőtér és nincsenek nézők, amikor ez nem igaz, hiszen két-három méternyire ott élnek, figyelnek, lélegzenek, köhögnek, nevetnek! Hiszen miattuk, nem pedig önmaga miatt cselekszik a szinész a színpadon. A nézőtértől való erőszakolt elszakadás értelmetlen és ellentmond a színházművészet lényegének. Ezt K. Sz. is elismeri.- 17 -