Barba, Eugenio: Kísérletek színháza - Korszerű színház 73. (Budapest, 1965)

A játék

sősorban a szövegtől függ, hogy ez az elem szolgálja-e az összeütközés funkcióját. Az akadémikus színész, általában úgy játszik, hogy formai pleonazmusok skálájával veszi magát körül. Bómeót Julia erkélye alatt játssza. Bpedő és patetikus hangon előadott szerelmes mondatai megrezegtetik a közönség érzelmi húrjait. Az elmosódott világítás „álom"atmoszférába meriti a nézőt és közben szentimentális zene simogatja a fülét. Hogyne hatódnék meg ennyi kellemtől és költészettől. A néző könnyeket ont és eltelve saját fogékony érzékenységétől, hazatér és abban a pillanatban, hogy lefekszik az ágyába, leveti az egész jelenetet, elfelejt mindent.

A színésznek meg kell támadnia a szöveget, lemeztelenítenie a szavak titkos jelentését, formális tagadásokkal kifejeznie azok tartalmát.

Vegyük például Marlowe Faustjának azt a jelenetét, amikor Faust láthatatlanul jelen van a pápánál. A szöveg azt akarja, hogy a pofon, amelyet Faust ad Őszentségének, ördögtől megszállott egyén provokációja legyen. Az előadásban ez a pofon csupán Faust gyötrődésének, alázatának az eredménye. Térdenáll a Szentatya mellett, istenfélőén hallgatja a szavait. Aztán pofonvágja. Alázatból. Ez a mozdulat nem nagyobb paradoxon, mint az a középkori szokás, hogy megmosták a koldusok vagy leprások lábát.

Arról van tehát szó, hogy ne kettőzzük meg a szöveget logikai értelmének irányába haladó interpretálással. Éhnek a „polemizáló" elvnek összeütközést teremtő értéke különösen jelentős, ha arra gondolunk, hogy a nézőt egész napon át hatása alatt tartja, kondicionálja egy sor retorikus közhely /szenzáció-sajtó, banális filmek stb./.

Hasonlóan teremthetjük meg ezt a polémiát a jelmezek segítségével is. Kordián például, ügyetlen és rendkívül bő jelmezben úszik, amely, ahelyett, hogy érvényre juttatná fiatal hősi testét, elcsúfítja és nevetségessé teszi legfennköltebb mozgását és mozdulatait is.- 80 -