Barba, Eugenio: Kísérletek színháza - Korszerű színház 73. (Budapest, 1965)

A játék

A .1 el adás tehát a leleplezése valaminek, ami szuggerál, asszociációkat kelt, a reakciók egész skáláját ösztönzi és amely tudatossá teszi az egyéni vagy kollektiv tapasztalatokra vonatkozó, lappangó pszichikai állapotokat /a kultúrától, a történelemtől, a hagyományoktól, a folklórtól, a népszokásoktól függően/.

Vizsgáljuk meg mégegyszer az előbbi példát. Ézsau melodikus inkantációja utalás a szabad élet teljességére, de az öngyilkosság megkönnyebbülési érzésére is. Az érdes és gutturális lélegzetvétel emlékeztet az agonizáló hörgésére. A drótokon lógó, elformátlanodott test, a koncentrációs tábor elektromos drótkerítésén függő holttestet idézi fel. Jóllehet a jelenet nem naturalista, a fizikai- és hanghatások megkomponálása létrehozza a konvergens asszociációknak ezt az egész sorozatát.

Ha a transz a belső és nemcsak a külső energiák koncentrálása és mozgósítása, lehetővé téve a színésznek szándékai fizikovokális konkretizálását, ugyanakkor az életerő megnyilvánulása is. A dzsesszzenészek adják a koncentrálás és az életerő ilyen példáját. *

Az Akropolisz befejező jelenete mégegyszer példát nyújthat. A jelenet, mint már elmondottuk, a foglyok hisztérikus és groteszk menetét ábrázolja. Ez a menet diadalmasan hordoz egy holttestet és karácsonyi templomi éneket énekelve, eltűnik a krematóriumban. A mozdulatokat, a járásmódot , a hangszint, a kiáltásokat, a hisztérikus sirá-2

’Minden improvizálás, meghatározott struktúra keretén belül, megkönnyíti a színésznél a transzot. Ha a színész jól meghatározott struktúra hiányában improvizál, ez valamiféle magánügy lesz és nem művészet. De ha pontos szerepfelépítés keretében iktat be mikroimprovizálásokat, ez csak ösztökélheti és gazdagíthatja a szerepét. Vannak olyan strukturális helyek is, ahol csak improvizálhat. A színésznek tudnia kell, milyen irányba bontakozzék ki, de anélkül, hogy ezen belül pontosan leszögezze az összes hatásokat.- 76 -