Barba, Eugenio: Kísérletek színháza - Korszerű színház 73. (Budapest, 1965)

Rendezés

kell rendelkeznie és nem lehet autonóm. Vagyis, ki kell emelnie a nézők előtt a szinészi cselekvéseket /tehát nem használható sem magnetofon, sem mikrofon/. Az Akropoliszban például, az egyik szinész hegedűn játszva teremtette meg a foglyok munkaritmusát. Ugyanennek az előadásnak egy másik jelenetében, az építkezés munkája fémek zenéjévé-zajává alakult, kalapácsütéssé, szögezéssé, fapapucsok kopogásává, csövekkel végzett munka hangjává, ily módon a konkrét zenének - a szinészi cselekvés szerves módjából születő - parafrázisává vált.

Minden előadás legyen zeneileg kidolgozott. Ez a zenei kidolgozottság alapuljon a szinészi intervenció elemein: a beszédmódon, a szinész komponálta zajokon, a kellékek használatán. Nem arról van szó, hogy teljesen kiküszöböljük a megkomponált és mechanikus eszközökkel /mikrofon, magnetofon/ közvetített zenét, de alá kell huznunk, hogy a szinész az elsőrendű hangforrás - hangjának varázsa, ének vagy a kellékek használata segítségével. /A Faustban például a hangi kidolgozottság a szent énekeken és a „gregorián" inkantációkon alapult./

Láthatjuk tehát, hogy az ilyen színházban törekvés a plasztikának és a zenének - mint a szinészi intervenció előregyártott és autonóm eszközeinek - a kiküszöbölése. A követelmény olyan előadás, amely - a színészek és a nézők közötti kapcsolatokon alapulva - megfelelően megszervezett térben fogant és amely „felfakasztja” a szinészi cselekvés legmagasabb plasztikus és zenei értékét.- 62 -