Barba, Eugenio: Kísérletek színháza - Korszerű színház 73. (Budapest, 1965)

Rendezés

nek a felemeléséhez és ily módon a vizualitás megkönnyítéséhez, valamint olyan építészeti funkcionális szerkezetet, amely beleilleszkedik a rendezői tervbe.

Alapvető feladat, hogy mindig pontosan tudjuk, milyen szerepben statisztáljanak a nézők. A Kordián, az Akropolisz. a Hamlet. a Faust mutatnak bizonyos megoldási lehetőségeket.

Az efféle térszervezés a fénytől is uj funkciót követel. A világítási lehetőségek megsokszorozódnak és mindegyiknek különleges funkciója van. Egyik világítási módszer például, amikor a színész kezeli a fényt, színpadi cselekvése követelményeinek megfelelően. Meggyujtja és eloltja a mennyezetre függesztett, a falra szerelt, az emelvények talapzatába helyezett lámpákat, ily módon fénysávokat alkot, ezek a fénysávok körülveszik a szinészt és lehetőséget nyújtanak számára, hogy bekebelezze a nézők egy részét. Az igy megvilágított nézőben tudatossá válik, hogy integráns része a pillanatnyilag bonyolódó cselekménynek, érzi, hogy figyelik és ez nemcsak pszichikai, hanem fizikai változást is okoz nála: „maszkot ölt", természetellenes testtartást vesz fel stb. Az ilyen világítás feltétlenül kerülje a nézők vakitását. A lámpákat, példáid, felfüggeszthetjük a mennyezetre, a fény igy a nézők fejére esik, a reflektorokat a mennyezet felé irányíthatjuk és a visszaverődő fénnyel világos-sötét sávokat alkothatunk a teremben /Akropolisz/. Alkalmazhatunk élő fényeket, például gyertyákat /Faust/. vagy erős, homogén „sebészeti" fényt, mint a műtőkben /Kordián/. Végül pedig, használhatnak a színészek hordozható fényforrásokat is /zseblámpákat, gyertyákat/ és ezekkel kelthetnek fényhatásokat. Az efféle világítási módszer nem bonyolult, sőt, csaknem primitiv, ugyanakkor gazdag változatossági lehetőséget rejt magában.

A zenének éppúgy, mint a plasztikának, a rendezés struktúrájában teljesen beleilleszkedő színpadi funkcióval- 61 -