Barba, Eugenio: Kísérletek színháza - Korszerű színház 73. (Budapest, 1965)
Rendezés
el azt az eléktelenitett emberi önarcképet, amelyről a színész fellebbenti a fátylat, belekapaszkodik a tabukba, amelyekre szüksége van, nehogy megismerje az önmagáról szóló valóságot. Ezért száll szembe pszichikai sikon a színésszel, nem engedi, hogy elbűvöljék, mert ez az elbüvölés no man’s land-be ragadná, ahol megfosztanák az „élet-hazugságaitól". Ez a pszichomachia mindig a néző összeomlásával végződik. Nincs szökési lehetőség, nincs egyetlen kijárat sem, „zárt ajtók" mögött van, még ha ez a „pokol" a szórakozás jellegét ölti is magára. Plasztika - Világítás - Zene - Építészet Ha elfogadjuk, hogy a szinház a színészek és a nézők közötti kapcsolatból születik, akkor a plasztika sem foglalhat el autonóm helyet, hanem szorosan kell kapcsolódnia az élő emberek cselekvéseihez és azoknak kell alárendelnie magát. Ha a szcenográfiának csak diszitő jelentése van,vizualitáson alapuló értéke, amelyben elmosódik a szinpadi cselekmény - automatikusan színháztól idegen eszközzé válik. A plasztika integritása az előadásban akkor teljes, ha a színészi cselekvés közvetítőjévé válik, vagy ugródeszkává a szinész mozgása és mozdulatai számára. Az a tény, hogy az Akronoliszban a színészek az előadás folyamán és a nézők között építettek uj világmindenséget a fémcsövekkel, nemcsak ezeknek a plasztikus elemeknek az egységesítését és szinpadi felhasználását tette lehetővé, hanem módot nyújtott arra is, hogy egy, már helyén lévő, statikus és kifejezési eszközeiben meghatározott szcenográfiától teljesen eltérő hatás keletkezzék. Ugyanakkor, a csövek a színészi kifejezés közvetítőivé is váltak, partnerekké, a színész testének protézisaivá. És mindez a nézők jelenlétében.- 59 -
