Redgrave, Michael: Mesterség és művészet - Korszerű színház 72. (Budapest, 1964)
IV. Színészek és nézők
___________ _-Bőnek, vagy ami még rosszabb, érdekházasságnak látszik; az egyik, mint tudjuk,kevéssé tartós, a másik alapvetően hazug. Hint nézők, készségesen feltételezzük, hogy az, ami Igazán érdekes, bennünket is érdekelni fog, és az, ami igazán megrendítő, óhatatlanul megrendít majd bennünket is. Ha az érdeklődés vagy az izgalom elmarad, feltételezzük, hogy az egéez produkció unalmas. E téren azonban könnyen becsaphatjuk magunkat. Százezernyi oka lehet annak, hogy bármely adott pillanatban miért nem tudunk reagálni. Magánjellegű gondolattársítások, valamiféle személyes probléma, amely, látszólag agyunk hátterébe szorítva, mégis csökönyösen előtérbe tolakodik; valami lelki vagy fizikai vonzalom vagy ellenszenv: valakinek a hajszíne, valamiféle előítélet a magasságot, derékbőséget, sőt akár a szem színét is illetően; valami, talán merőben öntudatlan ellenérzés bizonyos téma vagy gondolatmenet iránt - mindez, a színházban csakúgy, mint az életben, egész egyszerűen arra vezet, hogy "elvétjük a kapcsolatot". És ilyenkor, ahogy Lear király mondja: "Mi nem vagyunk azok, amik valánk, ha sínylődő természetünk a testtel lelkünket szenvedni készteti.” /Füst Milán fordítása./ Lear véleményét egyként alátámasztaná a józan ész csakúgy, mint az Országos Beteggondozó Szolgálat statisztikája, és anélkül, hogy ezekbe a statisztikai adatokba belemélyednénk, azt hiszem, bátran feltételezhetjük, hogy az átlagközönség /noha minden színész tudja, hogy átlagközönség - ilyen nem létezik/ nagy százalékában valamiféle fizikai bajt hoz magával a színházba. Itt persze nem azokra az alkalmi nézőkre gondolok, akik tolószéken vagy mankón jönnek el, mert az ilyen rokkantak, már azáltal is, hogy egyáltalán eljönnek a színházba, valóságos templomi odaadást hoznak magukkal. Nem is arra a mögöttünk ülő nézőtársra gondolok, akinek slri köhögéséből jóakaratuan úgy Ítélhetünk: sokkal jobb helye lenne odahaza az ágyban. Nem ia őrá gondolok, akiből valami titokzatos allergia /tán a műsorfüzetek ezaga?/ mennydörgésszerű tüsszögési rohamot vált ki, bár szeretném emlékezetébe idézni, hogy ha a szinész váratlanul pisztolyt ránt elő zsebéből, ő, szegény nyomorult, tüstént felhagy a
