Redgrave, Michael: Mesterség és művészet - Korszerű színház 72. (Budapest, 1964)
III. Shakespeare és a színészek
- 66 --kori színházhoz, anélkiil, hogy ugyanakkor nem próbálnék meg rekonstruálni egy olyan Játékstílust, amelynek kevés köze van a inéihoz - üres gesztus volna csupán. Nem vinne közelebb semmivel a drámák leikéhez. Noha színészeinknek minden bizonnyal javára válna, ha a retorika alapelveit mélyebben megértenék - de vajon igazán lehetséges volna visszatérni egy ilyen játékstílushoz? Aligha. Sőt: tanácsos volna ez? Vagy maga Shakespeare, ha ma élne, ezt kívánná? /Bach talán elutasítaná a modern zongorát vagy orgonát?/ Meglehet, hogy Shakeapeare-t meglepné éa talán meg is botránkoztatná a modern színjátszást és rendezési technikák egynémelyike, de mégis: ha kronológiai rendbe szedett drámáinak verselésl módját a maga fejlődésében nézem, akkor úgy tetszik, hogy bizonyos idő múltán mindent megtett a retorikus stílus visszafejlesztése érdekében; sőt, néhány későbbi drámájában a színész számára már csaknem lehetetlenné tette a retorikus deklamálást. Ha például a Pelaült szerelmesek. eőt akár még a II, Richárd rimes párverseit tekintjük, akkor világos számunkra, hogy ha ezeket hanyagul adják elő, akkor a hátáé la, a stilus is nagy kárt szenved; de elég felületeeen végigtekinteni az időrendbe szedett drámák során és máris kitűnik: a nagy, kiemelt monológok, ha eor kerül rájuk, egyre bonyolultabbak, ritmikájuk néha sima áe ravaszul kifinomult, néha azonban, s minden jel ezerlnt szándékosan, szaggatott. Van egy iskola, amely azt vallja, hogy a versek ütemét nemcsak egyszerűen éreztetni kell /ami természetes és kötelező parancs/, de minden sorvéget valami módon külön ki kell emelni, nem szükségképp hoeszabb-rövldebb szünettel, hanem úgy, hogy minden eor utolsó szavainak bizonyos fokú külön nyomatékot adunk. Ha a korai drámák verseléaét alaposan tanulmányozzuk, kitűnik, hogy száz esetből kilencvenkilencben ez lehetséges is és ezért feltehetőleg megegyezik Shakespeare szándékával. A középső periódus elejéről származó drámák közül a IV.Henrik két részében például a verselés olyan, hogy a sorvégeket csak nagyon nehezen lehetne figyelmen kívül hagyni. Alkalmas példának kínálkozik Hővér első hoeezu
