Redgrave, Michael: Mesterség és művészet - Korszerű színház 72. (Budapest, 1964)

VI. Gondolatok Konsztantyin körül

- 120 -És hogy állunk a közönséggel? Nehezen tudom elképzelni, hogy a színjátszás legszenvedélyesebb rajongóin kiviil bárki aás győzné türelemmel e könyv végigolvasását. Pedig megérné a fáradságot. Hatására az olvasók talán megpróbálnak majd különbséget tenni színész és szerepe között - márpedig ezzel a megkülönböztetéssel ritkán él a közönség, sőt még a kritika is. X mü hozzásegítheti őket a felismeréshez: minden színész - csak úgy, mint minden más művész - számára állandó parancs, hogy elkerülje a klisét, az önkifejezés könnyű, hatásos, konvencionális módjait vagy trükkjeit. A klisé olyan, mint a gyom: nincs kert, amelyet soha ne támadna meg. A legnagyobb alakítások azok, amelyek a leginkább mentesek a klisétől, amelyekben minden részlet frissen formálódik meg és amelyek minden előadáson kellő mértékben őrzik meg ezt a frisseséget. Ebből a frisseségből származik mindaz, ami a színházban a legizgalmasabb és ami ugyanakkor kielégülést is nyújt.

Vegyünk egy végletes példát: "Meghal" - mondja a rendezői utasítás. Milyen boldog minden műkedvelő színész, ha szerepe szerint jogában áll a színpadon meghalni! Lelki szemeivel rögtön az általános figyelem központjaként látja önmagát /ami éppoly gyakran következik be, mint ahogy elmarad/. Pedig hát bármily súlyosan vetiti is előre a cselekmény, a színpadi halálnak úgy kell bekövetkeznie, mint az életben: váratlan megrázkódtatásként. "Hát lehetséges, hogy ő - ő valóban nincs többé?" Nos, ez a színpadon is lehet igaz is, nem is, és a színészt nem a mozdulatlan, elnémult test teszi halottá; az esetek mintegy ötvsn százalékában nem nagyon hiszünk ebben a halálban és ehelyett figyelmünket a folytatásra összpontosítjuk. Ha más mércék alapján is nem tudnék, hogy Olivier nagy színész, megtudhatnánk abból, ahogyan meghal. Minden színpadi halála megfelel az adott jellemnek. Macbethje hevesen, görcsösen halt meg, úgy, ahogyan élt, de utolsó dacos és kihívó szavai ellenére is tudtuk, hogy elkeseredve, csüggedten végezte. III. Richárdja nem tudta rászánni magát a vesztes szerepére, küzdött-viaskodott