Redgrave, Michael: Mesterség és művészet - Korszerű színház 72. (Budapest, 1964)
VI. Gondolatok Konsztantyin körül
117 -A Sztanyiezlavezkij-módszer legjobb rövid összefoglalását Norris Houghton csodálatos könyvében, a Moscow Rehearsal eben /Moszkvai próbák/ találhatjuk meg; a módszer leendő és régi tanítványai jól tennék, ha ezt a müvet kivennék a könyvtárból. Amint Houghton mondja: "Sztanyiszlavszkij a maga rendszerében voltaképp csak tudatosan foglalja szabályba azokat a színjátszással kapcsolatos gondolatokat, amelyek világszerte a legtöbb jó színészt mindig is irányították, akár tudtak erről, akár nem. A rendszer alapja a színésznek önmagán való munkája; s e munkának az a célja, hogy általa a színész 'meghódítsa az alkotó közérzet létrehozását szolgáló technikai eszközöket, s ily módon az ihlet a szokásosnál gyakrabban jelenjék meg’"... Nem célom e helyütt, hogy a rendszert újra megvizsgáljam vagy sűrített formában foglaljam össze. De szeretnék félresöpörni egyet-kettőt azok közül az előítéletek közül, amelyeket a tudatlanság és a félelem szőtt egyetlen villáacsapásszerü név: Sztanyiszlavszkij neve köré. Félelem? Igen, bizonyos színészek esetéhen. Mert vannak olyanok, akik úgy érzik, hogy Sztanyiszlavszkij könyvének már puszta létezése is magában foglalja saját teljesítményeik ée színészi tapasztalataik bírálatát. Nos, ez igaz ia, meg nem is. Nem igaz, éppen a Houghton által fentebb említett okokból. És igaz, mert azt hiszem, nincs olyan mai vagy múltbéli színész vagy színésznő, aki képes volna rá, hogy őszinte szándékkal elolvassa ezt a könyvet ée ne találjón,a sorok nyomán, valamilyen rést, amelyen beszivároghat a kétség, sőt esetleg a kétségbeesés is. Szoktak a színészek kétségbe esni? A szónak ezt a használatát csak a színészek értik majd meg. és még csak nem is minden színész; bizonnyal nem azok, akik szublimálni szokták kétségbeesésüket, szublimálják a tényt, hogy lényegében nélkülözik a "tényleges igazságot", a lényeget, a tartalmat, azt a megnevezhetetlen ibeleő magvat, amely őket színésszé teszi, azt a pokoli, vagy isteni kétséget, amely arra űzi őket, hogy mélyebben éljék mások életét, mint a magukét, sőt, a saját életünkben úgyszólván csak kisértetként jelenjenek meg.
