Barrault, Jean-Louis: Egy színházi ember naplója - Korszerű színház 71. (Budapest, 1964)

II. Egy nap a színházban

- 23 -nak ninden hasznára van, ha mindent be tudunk fogadni magunkba.

És mór ott is áll a fiatal ember mellett. Kócos haj, karikás szem, beesett arc, tekintet, amely egyszerre ködös és makacs. Ez a makacsság befelé irányul. A mesterére való emlékezés visszarepítette emberünket ahhoz az ifjúkori naphoz, amelyen maga is meghallgatásra jött. Most egy olyan fiatalember áll szemközt vele, amilyen akkor ő volt. És ugyanígy: most magát képzeli mestere helyébe, és érzi, hogy fogja el a gyengédség ez lránt a fiatal rajongó lránt, aki becseként hasonlít reá.

"Hány óra van? Tizenkettő negyven? Tyűha...! No, semmi baj, jöjjön csak velem, meghallgatom a jelenetét."

És már ott Is állnak a proszcéniumon, amelyet gyenge fénnyel áraszt el egy kis hordozható szolgálati lámpa. Nedves kéz, torokban verő szív, száraz nyelv, kiürült agy, rogyadozó láb - ez minden meghallgatás szokásos tünettára.

A meghallgatás soha nem adhat pontos tájékoztatást ; inkább valami benyomást nyújt. Ha a benyomás jó, akkor legtöbbször túl jó. Ha, ezzel szemben, rossz, akkor is könnyen lehet túl rossz. De a tulajdonképpeni meghallgatásnál fontosabb a vele járó megismerkedés. A bizonytalan.de mélyről jövő rokon8zenv tényezője többet ér magánál a meghallgatásnál. Ami bizonyos, az a hang csengése, a lélegzetvétel ereje /a drukkot persze beleszámítva/, a fejnek a testhez viszonyított aránya, az előttünk megjelenő instrumentum vonala, sziluettje, tartása. Feltűnnek a legcsekélyebb hiányosságok is: előreugró fogak, amelyeket a mindennapi életben észre sem vett senki; a száj formájának valamiféle rendellenessége; túl nagy kéz stb. Vannak, akik a színpadon megnőnek; mások összezsugorodnak. Vannak, akik máris színpadi alakok, és vannak, akik ott maradnak bezárkózva egyéni létükbe és nem válhatnak "színházi anyaggá", és végül: feltűnik - vagy nem