Barrault, Jean-Louis: Egy színházi ember naplója - Korszerű színház 71. (Budapest, 1964)

I. Néhány általános megjegyzés

- 9 -Ó, bárcsak ez valójában Is mindig igy történnék! Akkor a színház nem ismerne mást, csak sikereket!

A falusi templom tornyában egyszeresek megcsendülnek a harangok; az őserdőben felharsan a tam-tam; a színház előtti téren visszhangzik a kezdést jelző csengőszó. A templom főkapuja kitárul, a szentek házal megelevenednek, a színház homlokzatán kigyulnak a fények. Mindenki más ruhát ölt és a tömeg özönllk mindenfelől.

Eljött a szertartás pillanata.

Az egyik misztikus, a másik mágikus, a harmadik profán. De bár az első Istenhez fordul, a másik az ördögöt szólítja, a harmadik pedig egyszerre ünnepli az Istent, az ördögöt és az embert - az emberi sziveken átfutó remegés mindegyikben ugyanaz.

Mindenki tudja, hogy itt minőségükben különböző célokról van szó, de ez nem változtat azon, hogy a szertartáson uralkodó friss tisztaság, szilárd hit és szenvedély egyformán erős. A jelenség azonos.

Mégis, hadd tegyük hozzá: a szinház esetében eközben valami különös esemésynek lehetünk tanúi. A pap viiágitó központja a misének, a varázsló hordozója a szertartás szellemének - a színházi ember viszont hirtelen eltűnt; akárha bűvész tüntette volna el.

Talán, ha gondosan utána nézünk, rátalálhatunk: ott rejtőzik egy irodában, az igazgató képében; a színfalak mögött, az Író bőrét felöltve; a nézőtér egy zugában, nyugtalanul, és mindenben szándékainak elárultatását sejtve, mint rendező; néha meg, maga is álruhába bujtan, a többi szinész közé vegyül. De maga a színházi ember - elillant, Beleolvadt a semmibe. Talán a közönségben oszlott el? Ez volna bizonynyál a legiogikusabb! És a szertartás végbemegy...