Barrault, Jean-Louis: Egy színházi ember naplója - Korszerű színház 71. (Budapest, 1964)
I. Néhány általános megjegyzés
10 -Amikor az előadás véget ért, a közönségen a sor, hogy köddé váljék; a ruhatár előtt minden néző újra megtalálja saját egyéniségét; sőt, vannak olyanok Is, akik, amíg e kollektív testület részel voltak, hagyták magukat elsodortatni, most azonban, magukhoz térve és újra önmagukká válva, kritizálni kezdenek. Az Író térül-fordul az öltözők között; a rendező nyöszörög; az igazgató aláírja a bevételi elszámolást; a színészek, még a lendület hatása alatt, sajnálkozva dobják le cókmókjaikat. A színház lassan kiürül, és mikor már mindenki eltávozott és az éjjeliőr megkezdi körútját, nem messze tőle egyszerre csak elsiklik egy árny; beleszimatol az üres színpad levegőjébe, figyeli, hogy recsegnek a székek, magába szívja a folyosók festék- és izzadságszagát. Aztán összébb huzza köpenyét, és, miként egy csalódott leskelődő: a színházi ember elmenekül... Dehát hol járt egész este? Világos: mindenütt és sehol. Ott volt az Igazgatóban, a közönségben, a színészekben, a Jegyszedőnőkbea, a diszletmunkásokban, az Íróban, a rendezőben, a műszakiakban. Mindenütt, bizony, mindenütt, de valójában sehol, mert az előadás idején mindenkinek megvolt a maga gondosan megszabott posztja és tudta, mi a teendő, ha azt jól akarja ellátni; márpedig a színházi embernek nincs megszabott posztja. Mikor a színház élete ebbe a stádiumba ér, ő felbomlik. Amennyire megvolt a létjogosultsága mindaddig, amíg a színház zárva volt - hiszen ő fogta egységbe azt a rengeteg mesterséget, amely a színházban találkát ad egymásnak -, épp annyira válik feleslegessé abban a percben, amikor a színház megnyílik a közönség előtt és minden mesterség összhangba olvad. A virtuális mindenütt-jelenvalóság : Íme a színházi ember lényege. Dehát akkor létezik-e egyáltalán? Igen. Van a színházi szakmában egy olyan embercsoport, amelynek tagjait csak ez-
