Harsányi Zsuzsa (szerk.): Amerikai díszletművészet - Korszerű színház 66-67. (Budapest, 1964)

I. Robert Edmond Jones

- 7 -anyagot meg kell jelenítenie maga előtt, minden mozdulatot és minden szint maga elé kell képzelnie. Elképzelései azonban gyakran merőben különböznek az Író eredeti elgondolásától.

Helyes-e ez? Az uj színházművészet emberei nemmel válaszolnak. Az én elképzelésein a darabok eszményi szinreviteléről ma még meglepőnek hangzik, de remélem, hogy gyorsan teret hódit majd és olyan amerikai színházat eredményez, amely az elsők között lesz a világon.

Az én felfogásom szerint egy darabot akkor viszünk helyesen színre, ha a szerző eredeti elgondolásából indulunk ki és ebből hozunk létre valami élő, szerves egészet. A rendezők úgy olvassanak darabszüzséket, témajavaslatokat is, ahogy most darabokat olvasnak. Amikor a rendező előadásra érdemes szcenárlumra bukkan, hívja össze mindazokat, akik a darab előadáséban résztvesznek és dolgozzák ki együtt, testületileg az Író alapötletét. Képzeljük csak el, micsoda hasznára válnék a színdaraboknak, ha a rendező, az iró, a díszlettervező és a vezető színészek együtt beszélnék meg az iró alapgondolatát, együtt dolgoznák ki színpadi megvalósítását .

Egy színdarabban a díszlet rendkívül fontos. De legalább annyira fontos az Is, hogy a közönség elfelejtse, hogy festve van. Darabnak és díszletnek eggyé kell forrnia. A díszlet nem azért van, hogy nézzék, hanem azért, hogy elfelejtsék. A dráma a tűz, a díszlet a levegő, amely éleszti és lángját táplálja. A jó díszlet észrevétlenül hat a közönségre. A néző, aki a darab díszletéről egy pillanatra sem tud megfeledkezni, igen kétes értékű bókkal fizet. Lehet, hogy a díszlet nem rossz, sőt önmagában igen sikerült, csak éppen nem a szóban forgó darabhoz való.

Max Heinhardt, amikor a Sumurun°' rendezésébe kezdett, összehívta a díszlettervezőt, a zeneszerzőt és a pantomlmot megelevenítő színészeket. Együtt tanulmányozták a darabot, a 6

6. Sumurun. Freksa Friedrich pantomimja.