Akimov, N.: Színház és varázslat - Korszerű színház 65. (Budapest, 1964)

A díszlettervezés néhány kérdése

a rossz amatőr fényképekhez hasonlítanak, amelyek mindig a legérdektelenebb oldaláról közelitik meg tárgyukat.

A rossz diszlet nem ritkán a drámairó szemléletéből indul ki, aki müvét a legvalószerübb színpadon akarja látni. Ennek eredménye az, hogy a szovjet színdarabok színpadképei rendszerint gyengébbek nálunk, mint a klasszikusoké.

E megengedhetetlen, de mégis fennálló helyzetnek gyökere abban rejlik, hogy a drámairó és a szinház fél a korszak fényképének eltorzitásától. Inkább a normális alkotói folyamatot torzitja el és töri meg.

Az ilyen müvészietlen munka nem hoz örömet sem a nézőnek, sem a tervezőnek. Az igaz, hogy belekötni nem lehet, de megnézni sem érdemes. De talán éppen az ilyen díszletek emelik ki legjobban a szinész játékát? A környezet, a háttér olyan megszokott és jelentéktelen, hogy a nézőtől egy csepp figyelmet sem követel meg, s friss erővel figyelhet a színészre?

Valójában még soha nem láttam, hogy a jó diszlet zavarta volna a jó szinészt. Ha egy előadásban gyönge a szinészi játék és jó a diszlet, akkor rendszerint felharsannak olyan hangok, hogy a díszlettervező háttérbe szorította, megfojtotta a színészeket, elvonta róluk a figyelmet. Itt egyetlen kiút adódik: nem a színpadképet kell a

87