Akimov, N.: Színház és varázslat - Korszerű színház 65. (Budapest, 1964)
Színház, drámaíró, néző
akarunk leereszkedni a nézőhöz. Ez az első hibánk. Ha bármelyikünk visszaemlékszik egy színdarabra, amely nem tetszett, mindig arra a következtetésre jutunk, hogy a legjobban az dühitett, mennyire nem hisz az iró, a színház a nézőben, újra és újra el akarja magyarázni azt, ami már rég világos. Bántónak és szemtelenségnek éreztük a szinház aggályoskodását: nehogy a néző olyasmire gondoljon, amire a szerző nem is gondolt. A néző pedig már az első felvonásban megértette azt, amit a szerző a negyedikben el akar mondani. Valami oknál fogva az olyan nézőt vesszük számításba, aki már rég nem létezik, vagy akiből már csak néhány van mutatóban. Azok az emberek, akik a színházba járnak,megnézik a szovjet és külföldi filmeket is, előadásokat és szakköröket látogatnak, középiskolába és főiskolára járnak, újságot, folyóiratot, könyveket olvasnak, televíziót néznek. Az emberek az ország kulturális fejlődésével együtt szakadatlanul fejlődnek, mi pedig még mindig egy képzelt nézőtipust őrzünk meg agyunkban, aki kiadós szerzői és rendezői útmutatás nélkül nem igazodik ki azon, ami a színpadon végbemegy. A színházlátogató felnőtt szovjet embereket azzal gyanúsítjuk, hogy állandóan ostoba általánosításokra törekszenek. Ha a színdarabban egy orvosról kiderül, hogy csirkefogó, rögtön felmerül az aggály, hogy a néző azt hiszi majd, hogy minden orvos csirkefogó. Sokan feltéte-22