Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

VI. A hatalmas színház

inkább régi, szimmetrikus, dalos-táncos zenei formákból veszi eredetét, mintsem hosszú, szabálytalan, ütemes lélegzetű melopeából. Az ilyen zenei jellegű megfogalmazás természetesen nem zárja ki, hogy a szerző közvetlenül az életből és nem a rendező kompoziciós palettájáról vett legridegebb, legkevésbé "esztétikus" elemekkel operáljon. Hiszen a Lakodalom elképzelhetetlen volna formalista stilizálással vagy absztrakt elbábositással. Akkor a lényege menne veszendőbe, a könyv minden lapjáról sugárzó báj semmisülne meg... A Lakodalomtól lehetetlen elvenni realizmusát a költészet nevében és nem szabad lenyúzni költészetét a realizmusra hivatkozva. E szempontból sokat vétkezett mindkét stilus: a krakkói és a varsói is. A krakkóiak Ösprimitiv módon rögtönözve adták a Lakodalom költészetét, a varsóiak meg valami verizmus félét oltottak bele.

Amikor a felejthetetlen emlékű Edmund Weychert, az a színész, akinek helyét a lengyel színpadon még máig sem lehetett betölteni, Varsóba érkezése után első Ízben játszotta a Költő szerepét, lehetetlen volt végighallgatni, annyira telerakta a szerepet túlzott lélektani negyedhangokkal, annyira elszíntelenítette, elszürkitette a nagyobb valószerűség kedvéért. Wyspianski versét a varsói iskola szokása szerint prózára változtatta át, nem élt az előadott költészet ritmikus és dallambeli hatásaival, amelyek pedig semmiben sem mondanak ellent sem az igazságnak, sem a realizmusnak. Csak néhány évi krakkói színházi működése után, amikor már a gyakorlatban kitanulta a nagy krakkói repertoárt, akkor lett világossá .veychert előtt a Lakodalom színészi interpretálásának egyetlen alkalmas, egyetlen megengedhető módja, ö, miként arról számot adtunk magunknak, a rideg valóságnak olyan értelmű felfogására támaszkodik, mint Wyspianski. úgy ahogy Wyspianski és csak addig a fokig, ameddig az a szövegből is kitűnik.- 9á -