Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

VI. A hatalmas színház

ezzel az árral sosem fogjak megérteni egymást, de az is világos volt előttem, hogy Wyspianski viselkedésében megint, akárcsak Konradnak a Maszkákhoz intézett válaszaiban van egy olyan gondolat, amelyet meg kell fejteni. Azt hiszem, tVyspianski két rossz közül a kisebbet választotta. A lélektani realizmus sablonjainak stílusában való rossz játék helyett még jobbnak tartotta a sfcerep primitiv elszavalását. Ilyképpen legalább épen maradt a szöveg, nem kenődött el taglejtések, arcjátékok, szituációk ezernyi részlete között, nem szaggatták szét mindenféle naturalisztikus csuklások és hörgések, nem, nem terhelték meg egy alkotásra képtelen szinész kétes invenciójából fakadó un. "magánszámok".

Így jött létre a Lakodalom jeleneteinek majdhogynem embrionális alakja. Ez az un. "krakkói stílus". Nem lehet ez kötelező, habár a hagyománykedvelők úgy állítják elénk, mint az egyetlent, amely megfelel a szerző szándékainak. A véletlenből és homályos, összefüggéstelen kompromisszumokból jött létre, rengeteg benne a hiányosság, az értetlenség, sőt értelmetlenség, amelyekkel szemben a költő bizonyára tehetetlen volt. A találomra létrejött szereposztás, mint ahogyan a népes személyzetű darabok esetében általában történni szokott., bizonyos hangnemet, bizonyos akcentusokat és szituációkat hozott bele a darabba, amelyek pedig a szöveg alaposabb kielemzése alapján egyáltalán nem kívánkoznak oda. A színészek úgyszólván egyetlenegy alakban sem mélyültek el. A jelenetek általában egyenletes, egyöntetű tempóban folytak, s egyáltalán nem olyan kidolgozottan, ahogyan ma elvárhatnék - ritmikailag, dinamikusan, körvonalak élesebb kirajzolásával, hangnemük pontosabb hangsúlyozásával, mindenegyes megfelelő szakasz kikerekitésével. A Lakodalomnak ugyanis zenei jellegű szerkezete van, mégpedig olyan, amely a különféle motivumok nagy gazdagságának ellenére- 93 -